Magyarok a cári család körül az utolsó napokon

Jekatyerinburg, 1918 · az őrség · a Meier-lista · képekkel

A cikk azt követi nyomon, milyen forrásokban és milyen alakban jelennek meg magyarok II. Miklós cár és családja jekatyerinburgi fogságának utolsó heteiben: az Ipatyev-ház őrségében, a „lett” osztagban, a ház falán talált magyar nyelvű felirat szerzőjeként és az 1956-ban közölt Meier-listán. Külön fejezet foglalkozik a pincehelyiség német nyelvű (Heine-)feliratával, külön fejezet veti össze a cár és a cárné naplóját az őrségváltásokkal, külön a naptárak különbségeit, a fehér nyomozás köteteit, a Nagy Imréről szóló állítást és azt, hogyan beszéltek tettükről a kivégzés résztvevői a későbbi évtizedekben. A lapszámok a nyomtatott oldalakra vonatkoznak; az idegen nyelvű idézetek magyar fordítása a szerzőtől való.

Röviden

• Mi igazolható magyar vonatkozás? Az Ipatyev-ház falán magyar nyelvű felirat maradt: „Verhas Andras … Orsegen 1918 VII/15” (Telberg–Wilton 1920, 300–301). Egy Verhas András nevű hadifogolyra Rappaport és Gyóni is hivatkozik (Rappaport 86–87, 182; Gyóni 2025, 148, 157–158).
• Kik voltak a „lettek”? A ház őrei „lettnek” nevezték a Csekától érkező, oroszul nem beszélő belső őrséget. Jakimov szerint: „teljesen lehetséges, hogy nem lettek voltak, hanem például magyarok” (Telberg–Wilton 173). Wilton szerint magyarok voltak (300).
• Mikor érkeztek? A parancsnokváltás, Avgyejev helyett Jurovszkij, 1918. július 4-én (új naptár) történt: ezt az őrségi napló, mindkét napló, Diterikhs és Jakimov egyaránt rögzíti. A „lettek” megjelenése a források szerint az ezt követő napokra esik: július 8. körül (Rappaport 86; Miklós naplója), július 10–11. körül (Wilton 301; Proszkurjakov, Telberg–Wilton 144).
• Hányan voltak? A források többsége tíz főt említ (Jakimov 173, 187; Medvegyev 200; Wilton 300). A lövöldözésben Medvegyev szerint hét „lett” vett részt (201), Jurovszkij szerint két „lett” az utolsó pillanatban visszalépett (1934), Kudrin szerint három.
• A Meier-lista: tizenegy névből áll; hét magyar vagy német hangzású név, majd három orosz név és Jurovszkij. Hitelességéről vita folyik (Kozlov: hamisítvány; Gyóni: lényegében megbízható).
• Nagy Imre: a listán „Nad Imre” szerepel; a későbbi miniszterelnökkel való azonosítást Radzinszkij „legendaként” említi, a dokumentált életrajzi adatok szerint Nagy 1918 nyarán a Bajkál-vidéken volt (Fodor 2018, 305–306).
• A pincehelyiség felirata: a falon Heine Belsatzar című balladájának két sora állt németül; szerzőjét a források nem nevezik meg (Telberg–Wilton 350–351).
• A résztvevők elbeszélései: a kivégzés a szovjet időszak első évtizedében nyilvánosan vállalt tett volt, a résztvevők nem titkolták (Avdonin 2–3); a későbbi emlékiratok a résztvevők számában, nevében és abban különböznek, hogy ki lőtte le a cárt.
• Jurovszkij beszámolói: a parancsnoktól három elbeszélés maradt fenn (Feljegyzés, 1919–1920; visszaemlékezés, 1922; felszólalás, 1934). Naplót a vizsgált irodalom nem említ. Az 1934-es szöveg csak „lettekről” beszél: két lett az utolsó pillanatban visszalépett (Forrásgyűjtemény, 9. sz.); magyarokat egyik vizsgált szöveg sem említ.
• A holttestek és az emlékhely: a sírt 1979 májusában találták meg (nyilvánosságra a peresztrojka idején került), az Ipatyev-ház helyén 2003-ban nyílt meg a Vérre épült templom (Rappaport 2008, 219–223). Menedéket V. György király 1917-ben felajánlott, majd az ajánlatot nem szorgalmazta; 1918-ban a dán király, a hesseni nagyherceg és II. Vilmos közbenjárása sem járt eredménnyel (Rappaport 2008, 148–156).

A cári család és kísérete az Ipatyev-házban

Az Ipatyev-házban (a bolsevik elnevezés szerint a „Különleges Rendeltetésű Ház”-ban) 1918. április 30. és július 17. között a következő személyeket tartották fogva.

A Romanovokkal érkezett, de korábban elválasztott személyek közül Vaszilij Dolgorukov herceg az érkezéskor börtönbe került; Nagorny, a trónörökös gondozója és Ivan Szednyev május 27-én került el a háztól (Rappaport 2008). Az őrségi napló május 13-i bejegyzése még említi Csemodurovot, a cár inasát is a házban lévők között (Forrásgyűjtemény, 2. sz.); őt is elvitték a házból (Rappaport 2008).

A család kutyái. A források három kutyát említenek. Alekszej King Charles spanielje Joy volt; Rappaport szerint Tatjana kutyái Jimmy, egy kis pekingi, és Ortipo (Rappaport 2008; névmutató: Joy 13, 91, 185, 207, 214; Jimmy 83, 185, 195; Ortipo 185). Joy a kivégzés éjszakáján elszaladt a házból; később Mihail Letyemin őr otthonában találták meg, Paul Rodzianko ezredes vitte az omszki brit katonai küldetéshez, majd Angliába, ahol Windsor közelében élt (Rappaport 185, 207, 214; Telberg–Wilton 316 és 405). Telberg és Wilton a másik kutya, „Jemmy” (Jimmy) gazdájaként Anasztaszijt nevezi, és egy fekete-cser King Charles spanielnek írja le, amely a kivégzés után a bányában, a hullák között került elő (Telberg–Wilton 317, 346, 405–406). Rappaport szerint ugyanezt a kutyát Tatjana pekingijeként említi. Foxterrier a hivatkozott forrásokban nem szerepel.

A ház és a kerítések

A jekatyerinburgi Ipatyev-ház Nyikolaj Ipatyev mérnök kétszintes kőháza volt a Voznyeszenszkij proszpekt és a Voznyeszenszkij köz sarkán. Telberg és Wilton szerint a belső deszkakerítést a fogvatartók 1918 májusában állították fel, a külső kerítés később, a gépfegyverek elhelyezésével egy időben készült el (Telberg–Wilton, a 193. oldal szemben közölt tábla). Az alaprajz szerint a ház felső szintjén tizennégy helyiség volt; a kivégzés a boltíves félpincében történt (alaprajz: Telberg–Wilton 307; a pincéről 288, szemben közölt tábla).

Az őrség és a „lett” elnevezés

II. Miklóst, családját és kíséretét 1918. április 30-án (régi naptár szerint április 17-én) vitték Tobolszkból Jekatyerinburgba, az Ipatyev-házba (Rappaport 2008; a vonat „8.40-kor” érkezett). Az első őrséget Alekszandr Avgyejev komisszár parancsnoksága alatt orosz munkások és katonák adták. A forrásokban „lettek” néven szereplő emberekről Rappaport azt írja, hogy a „lett” Oroszországban az európai, nem orosz származású emberek megnevezése volt (Rappaport 2008, 86). Gyóni Gábor szerint a szó a nem oroszok gyűjtőneve lett, mert a vörösök oldalán sok lett lövész harcolt (Gyóni – oroszvalosag.hu). Avdonin szerint a nemzetközi dandárok tagjait nevezték „lettnek”, ezért magyarok, osztrákok és mások is lehettek közöttük (Avdonin, 15. oldal).

Anatolij Jakimov, az Ipatyev-ház őrségének tagja a fehér vizsgálóbizottság előtt azt vallotta, hogy a külső őrséget orosz munkások adták. Avgyejev kinevezésekor azonban az épület őrsége magyarokból állt: Avgyejev „határozottan beszélt erről, és azt mondta, hogy a magyar őrséget oroszokkal akarja leváltani”, és „nem más őrökről, hanem kifejezetten a magyar őrökről beszélt” (Telberg–Wilton 164). Amikor Jakimov és társai május 30-án az Ipatyev-házba érkeztek, „a magyar őrség már elment”; ott a Szisszert-gyár, a Makarov-gyár, az iszeti művek és a pénzverde munkásai szolgáltak (165). Gyóni szerint ők nem vettek részt a kivégzésben (Gyóni 2025, 148).

A Jurovszkij kinevezése utáni új belső őrség Jakimov szerint tíz főből állt. Gyóni szerint öt „oroszból” (aki tudott oroszul) és öt „lettből” (aki nem); Telberg–Wilton szerint Jakimov így vallott: az emberek a Cseka épületéből, az Amerika szállodából érkeztek, és az épület alsó szintjén laktak (173). Jakimov így fogalmazott: „Nem tudom, miért, de mindezeket az embereket lettnek hívtuk. De hogy lettek voltak-e, azt közülünk senki sem tudta. Teljesen lehetséges, hogy nem lettek voltak, hanem magyarok” (Telberg–Wilton 173; Gyóni 2025, 148, N. Ross, Gibel carskoj szemji, Frankfurt a. M. 1987, 285, 340–341, 344 nyomán). Az Amerika szállodából érkezők „kiváltságos helyzetben” voltak a többiekkel szemben, a komendáns szobájában étkeztek; Jurovszkij velük egyenrangúan bánt (173). A házon belüli posztokat (az 1., 2. és 12. számút) Jurovszkij érkezése után kizárólag „lettek” látták el (174).

A naptárak

Szovjet-Oroszország 1918-ban áttért a gregoriánus naptárra: a Népbiztosok Tanácsának rendelete szerint a régi naptár szerinti 1918. január 31-ét követő napot nem február 1-jének, hanem február 14-ének kellett számítani; a rendelet kelte a régi naptár szerint január 24. (soviethistory.msu.edu). Az Ipatyev-házban fogva tartottak és környezetük ezért háromféle dátumozást használtak.

• II. Miklós naplója a régi (juliánus) naptár szerint készült, és a bejegyzéseit továbbra is így keltezte. A régi dátumokhoz 13 napot kell adni; a július 16–17-i éjszaka a régi naptár szerint július 3–4-re esik.
• Alexandra naplója az új (gregoriánus) naptár szerint készült, angolul. Az utolsó bejegyzés július 16-i.
• A bolsevik hivatalos iratok (az Ural-vidéki Tanács, a Cseka, Jurovszkij jelentése, az őrségi napló) és a Meier-lista („1918. július 18.”) keltezése a további források szerint az új naptárat követi. Ezt a források nem mindig mondják ki; Kozlov a Meier-dokumentumok dátumairól („1918. július 14.” és „18.”) nem jelzi a naptárat.

A szakirodalomban a két naptár gyakran keveredik. Gyóni oroszvalosag.hu-n közölt szövege a cári család jekatyerinburgi érkezését „április 17-ére” teszi, ez a régi naptár szerinti dátum (új naptár szerint április 30.; Rappaport 2008). A cár naplójából idézett „április 25-i” bejegyzés (új naptár szerint május 8.) mellett azt írja, hogy az „őrség május elején” változott, ami a napló szerinti május 1-i (új naptár szerint május 14-i) őrségváltásra utal. A július 4-i parancsnokváltás viszont új naptár szerinti dátum (a cár naplójában június 21.). Ezért egy-egy dátum összevetése előtt mindig meg kell nézni, melyik naptár szerint áll.

Az időpontoknak más nyújtása is van. Rappaport megjegyzi, hogy Jekatyerinburg és Moszkva között kétórás időkülönbség volt, így az éjszakai időpontok (a család felkeltése hajnali 2-kor, Gyóni oroszvalosag.hu-n közölt szövege) helyi vagy moszkvai időben is érthetők.

A két napló és az őrségváltások

A táblázat új naptár szerint rendezi a bejegyzéseket. A naplók idézetei a rus-sky.com oroszra fordított szövegének (GARF, f. 640, op. 1, d. 326, l. 55–93) magyar fordításai; a cárné naplója eredetileg angol.

A cárné naplója magyar őrséget vagy magyarokat nem említ. A július 12-i bejegyzés osztrák hadifoglyokat említ, akik a városban vonultak; nem az Ipatyev-ház őrei között szerepelnek.

Az őrségváltások a vallomások és az őrségi napló szerint

Két dolgot kell elkülöníteni: a parancsnokváltást és a Csekától érkező, „lettnek” nevezett belső őrség megjelenését. Az első esetében a források egyeznek, a másodiknál nem.

A parancsnokváltás napja július 4. Ezt rögzíti az őrségi napló (Forrásgyűjtemény, 2. sz., GARF f. 601, op. 2, d. 37, l. 1–8 ford.), Miklós (jún. 21., régi) és Alexandra naplója, Diterikhs, valamint Jakimov, aki „július 3-án vagy 4-én” említi Avgyejev elmozdítását; Beloborodov, Szafarov, Jurovszkij, Nyikulin és két további férfi lépett be a házba, és Beloborodov közölte, hogy Avgyejev többé nem komendáns, Jurovszkij az új, Nyikulin a helyettese (Telberg–Wilton 171–172).

A „lettek” megjelenésének ideje forrásonként más:

A különbség egyik lehetséges olvasata, hogy a július 4-i belső őrségváltás és a Csekától érkező csoport megjelenése két külön esemény volt, néhány nap eltéréssel. A források ezt nem mondják ki, és a július 4-i távirat szövegét sem ismerjük; az őrségi napló egyik új csoportról sem szól.

Az Amerika szálloda

A jekatyerinburgi Amerika szálloda a Pokrovszkij proszpekten állt. 1918 júniusa elején rekvirálták, és a helyi Cseka székhelye lett (Rappaport 2008, 9–10, névmutató alapján). Itt tartotta a jekatyerinburgi tanács elnöksége 1918. június 29-én azt az ülést, amelyen a Romanovok sorsáról tanakodtak (uo.), és itt gyülekeztek a helyi vezetők 1918. július 16-án, a kivégzés napján (Rappaport 2008, 129–130, névmutató alapján). Rappaport leírása szerint az épület földszintjén a Vörös Hadsereg egy osztaga, az emeleten a Cseka talált helyet; Jurovszkij és segédje, Nyikulin is kapott itt szobát (129–130).

Gyóni szerint az Ipatyev-ház új belső őrsége, a „lett” osztag az Amerika szállodából érkezett a házba. Ezt Jakimov vallomására építi (Gyóni 2025, 148; Telberg–Wilton 173). Gyóni oroszvalosag.hu-n közölt szövege hozzáteszi, hogy az épület ma is áll, és hogy a kivégzés éjszakáján a házban megjelent egy magas rangú ismeretlen személy, aki a „lett” őrség tagjaival a tanúk számára ismeretlen nyelven beszélt. Gyóni szerint a Meier-lista „Mebiusz” néven említ egy ilyen személyt, kiléte nem tisztázott, de más beszámolók is megerősítik egy bizonyos „Mebiusz” jelenlétét. Kozlov szerint a Meiertől független beszámolókban Mebiusz neve nem szerepel (Kozlov 2001, 124–136; Gyóni 2025, 156, 77. jegyzet).

Gyóni 2025, 160: egy 1918-as jekatyerinburgi ülésen, az Amerika szállodában, Goloscsekin Moszkvából hazatérve közölte a helyi pártvezetőkkel, hogy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság nem járult hozzá a cári család kivégzéséhez. Gyóni itt Mihail Medvegyev (Kudrin) visszaemlékezésére támaszkodik (RGASZPI f. 588, op. 3s, d. 12), amelyről azt írja, hogy szinte ugyanazokat a részleteket hangsúlyozza, mint a cár naplója, mintha arra épülne (Gyóni 2025, 159). A 160. oldal 89. jegyzete Ju. A. Zsuk Iszpovegy carecubijc című művének 229–230. oldalára hivatkozik; ugyanitt Gyóni azt írja, hogy a kivégzésben hét „lett” vett részt (Gyóni 2025, 160, Zsuk 229–230 nyomán).

A Meier-lista (1956)

Johann (Iogann) Meier osztrák származású volt, az első világháború idején osztrák–magyar katona, majd orosz hadifogoly, aki a bolsevik pártba lépett. 1918 tavaszán az Ural-vidéki katonai körzetben a hadifoglyok között agitált. Állítása szerint 1918. július 16–17-én éjjel az Ipatyev-házban tartózkodott. 1922-ig Jekatyerinburgban élt, utána Németországba költözött, majd az NSZK-ban élt; 1964-ben halt meg (Gyóni 2025, 156).

A 7Tage című német folyóirat 1956. augusztus 25-i számában jelent meg az írása, amely egy „1918. július 18-án, Jekatyerinburgban” kelt lapot közöl. A lapon az Ipatyev-ház „különleges megbízatású” osztagának tagjai szerepelnek (Gyóni 2025, 156). Meier szerint a lapot egy A. Mebiusz nevű személytől kapta az Ipatyev-házban. Ugyanez a szöveg külön kötetben is megjelent (Meier, Kak pogibla carszkaja szemja, Los Angeles 1956, Radzinszkij irodalomjegyzéke szerint). Oroszul 1990-ben a Vozrozsgyenyije társaság adta ki, magyarázat nélkül (Gyóni 2025, 156, 77. jegyzet; Kozlov 2001, 136 körül). Az 1974-es jordanvillei Pisma carszkoj szemji iz zatocsenyija című kötet egyik fejezete Meier szövegére épül (Kozlov 2001, 124–136).

A lista nevei

A lista összesen tizenegy nevet tartalmaz. Az első hét nevet Gyóni magyarnak olvassa, a három orosz nevet külön kezeli, a vezetőt, Jurovszkijt a lap alján külön sorolja fel (Gyóni 2025, 157). Gyóni megjegyzése szerint a magyar nevek magyar sorrendben, előbb a családnév, aztán az utónév szerepelnek.

A cirill írásmódról: Kozlov ugyanezeket a neveket Хорват, Фишер, Эдельштейн, Факете, Надь, Гринфельд, Вергази, Ваганов alakban közli (Kozlov 2001, 124–136). A lista nyomtatott eredetije alapján ellenőrzött írásmód nem áll rendelkezésre, ezért a két közlés eltérése nem dönthető el.

A lista „különleges osztagának” száma (tizenegy fő) megegyezik a kivégzésre kijelölt emberek eredeti számával (egy ember egy áldozatra). Rappaport szerint Jurovszkij eredetileg tizenegy embert jelölt ki (Rappaport 2008, 181–182).

Verhas András

A Meier-listán „Vergazi Andreasz” (Вергази Андреас) néven szereplő személy a lista legjobban nyomon követhető neve. Az Ipatyev-házban a fehér nyomozók magyar nyelvű, részben oroszul kezdődő, kézzel írt feliratot találtak: „Vargas karau… 1918.VII.15”, majd magyarul: „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen” (Gyóni – oroszvalosag.hu). Wilton a felirat másolatát így közli: „Andras Verhas / Orsegen 1918 VII/15”, és hozzáteszi, hogy az őr mellé az orosz megfelelőt is megpróbálta odaírni, de a „karaul” (őrség) szót nem tudta leírni; más „lettek” is gyakoroltak orosz szavakat papírdarabokon (Telberg–Wilton 301). Gyóni 2025-ös cikke szerint a feljegyzés Sokolov könyvének 226. oldalán található, egy „Terzének” címzett magyar nyelvű levéltöredékkel együtt, amelyet a kertben találtak (Gyóni 2025, 148, 37–38. jegyzet).

Wilton ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a levéltöredék a szakértők megállapítása szerint magyar nyelvű, de írója „nyilvánvalóan német” volt: a főneveket nagy kezdőbetűvel írta, gót betűket használt, és olyan nyelvtani hibái voltak, amilyeneket magyar nem vétene (Telberg–Wilton 300–301). Ez Wilton szakértőkre hivatkozó megjegyzése; a szakértők nevét a szövegrész nem adja meg.

A hadifogoly-nyilvántartások alapján Gyóni a következőket állítja (Gyóni 2025, 158).

• András Verhas a jekatyerinburgi külföldi-nyilvántartásban 1920. novemberében és 1921-ben a 175. szám alatt szerepel. Párttag volt (pártjegy: 45312), a 32. ezredben szolgált, 1914-ben ment a frontra, Jekatyerinburgban ipari vállalatnál dolgozott (GASZO, f. 102, op. 3, d. 1).
• Budapest Főváros Levéltára irata szerint (VII. 12. B. 1922) Verhas András 1893. május 7-én született Budapesten, katolikus, esztergályos, a Levente utca 10. szám alatt lakott. 1914 decemberében a 32. ezredbe sorozták, orosz fogságba esett, a Csita melletti táborba (Pescsanka) vitték, „azóta nem adott magáról hírt”. 1922-ben felesége, Vilk Róza kérésére holttá nyilvánították.
• Gyóni szerint Verhas 1922-ben élt: Szverdlovszkban telepedett le, gyári csoportvezetőként dolgozott. 1938-ban letartóztatták, tíz év börtönre ítélték. Neve a sztálini elnyomás áldozatainak adatbázisában (Open List) is szerepel, születési helye Budapest, éve 1893. Gyóni ebből arra következtet, hogy ez „az” András Verhas.

Rappaport Verhast „Hungarian POW”-ként írja le, a július 8-i új őrség tagjaként. Szerinte Verhas, valamint Rudolf Lacher, Jurovszkij háztartási segédje osztrák–magyar hadifoglyok voltak, akiket erőszakkal soroztak be a bolsevik háborús erőfeszítésbe (Rappaport 2008, 86–87). A július 16–17-i éjszakán Rappaport szerint Verhas és Adolf Lepa, a „lett” őrség vezetője „hideg lábbal” álltak: nem akartak a lányokra lövöldözni. Jurovszkij ezért a Popov-házba küldte őket (Rappaport 2008, 182). Jurovszkij 1934-es elbeszélése szerint két „lett” az utolsó pillanatban visszalépett („nem bírták ki”; Forrásgyűjtemény, 9. sz.), Kudrin szerint hárman utasították vissza a lövést, és hét „lett” maradt (Forrásgyűjtemény, 11. sz.).

Diterikhs könyve a fehér nyomozás anyagából a nem oroszul beszélő őrök között említi „Ljaksz lett, Varhat magyar és Rudolf Lasher” nevű embereket („латыш Лякс, мадьяр Вархат и Рудольф Лашер”; Diterikhs 1922, III. fejezet, „Работники-исполнители”). A név írásmódja a forrásokban ismét eltér: Vargas, Varhat, Vergazi, Verhas.

A „Nad Imre” név

A Meier-lista ötödik nevét „Nad Imre” (Над Имре) alakban írja. Gyóni szerint több orosz történész azt állította, hogy a név a későbbi, 1956-os forradalmi miniszterelnökre, Nagy Imrére vonatkozik; Gyóni V. A. Vinert, V. A. Kozlovot és Edvard Radzinszkijt említi (Gyóni – oroszvalosag.hu). Kozlov és Radzinszkij saját szövege alább olvasható.

Mit írnak a szerzők

• Radzinszkij. Az utolsó cár (Európa Könyvkiadó, Budapest 1995, ford. Soproni András, a fordítást szakmailag ellenőrizte és az utószót írta Vígh Zoltán), „Az osztag” fejezet (a tartalomjegyzék szerint a 491. oldalon kezdődik): „Hat »lett csekista«. […] A legenda szerint azok között, akik nem tagadták meg, ott volt Nagy Imre, az 1956-os magyar forradalom majdani vezetője. Annyi biztos, hogy Nagy halála (bírósági tárgyalás nélkül agyonlőtték a Budapestre bevonuló szovjet csapatok) ismét nagyon illik történetünkhöz: misztikus egybeesések, misztikus bosszúk…”. A magyar kiadás szerkesztői jegyzete (19. jegyzet) ehhez hozzáfűzi: Nagy Imre „állítólagos részvételét a cári család kivégzésében még olyan orosz nacionalista történészek is koholmánynak tartják, akik egyébként távolról sem rokonszenveznek Nagy Imre életpályájával”, és „Nagy Imre 1918 nyarán Jekatyerinburgtól több ezer kilométerre, Irkutszkban volt”; 1956-ban a szovjet csapatok „csak internálták, s 1958. június 16-án a magyar bíróság ítélete alapján végezték ki” (A szerk.). Radzinszkij egy másik helyen, a „Létezett-e az a sír?” című részben (tartalomjegyzék szerint 524. oldal) egy beszélgetőtársával, a „Vendéggel” Johann Meyer füzetéről azt mondatja, hogy „közönséges hamisítvány, amelyben mitikus, soha nem létező emberek szerepelnek”.
• Kozlov (2001, 124–136) szerint Meier a lista létrehozója és a „hamisítás” szerzője volt. Az „emlékezések” első közlésének idején, 1956-ban Nagy sorsa Kozlov szerint ugyanúgy baljósan jelképesen végződött, mint sok valódi résztvevőé: őt magát is agyonlőtték a magyar események során. Kozlov szerint a szerző tudta, hogy Nagy 1918-ban az Urálban volt, és úgy kapcsolta össze a cári család meggyilkolását és Nagy ural-vidéki tartózkodását, hogy a kortársak Nagy kivégzésében a cári vér megtorlását lássák. Ez Kozlov feltevése a lista mögötti motivációról, nem dokumentumokkal alátámasztott tény.
• Gyóni szerint Nagy Imre abban az időszakban valóban Oroszországban volt, 1918-ban Szibériában, 1918 szeptemberében a csehszlovák hadtest fogságába esett. Elméletben lehetséges, hogy 1918 júliusában Jekatyerinburgban volt, de ez „egyelőre nem több feltételezésnél”. Szerinte nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az Ipatyev-házban tartózkodó „Nad Imre” azonos a későbbi miniszterelnökkel, és a név gyakorisága miatt ezt nem is lehet állítani (Gyóni – oroszvalosag.hu). Gyóni 2025-ös cikke szerint egy „Nagy” nevű személy 1918 júniusában megjelent a jekatyerinburgi hadifoglyok pártgyűlésén, de ez a név nagyon gyakori (2025, 159; Obicskin 1967, 146 nyomán).
• Időrend. A 7Tage-cikk 1956. augusztus 25-i számban jelent meg (Gyóni 2025, 156). A magyar forradalom 1956. október 23-án kezdődött; Nagy Imrét 1958. június 16-án végezték ki (a magyar Radzinszkij-kiadás szerkesztői jegyzete).

Nagy Imre dokumentált mozgása 1918-ban

A következő adatok Fodor Fanni 2018-as tanulmányából valók, amely Rainer M. János 1996-os életrajzára és Nagy Imre 1958-as vallomására (Dér Ferenc 1993) támaszkodik.

A források a fogságba esés dátumát szeptemberre vagy őszre teszik. Jekatyerinburg környékén, a nyugati Szibériában való tartózkodásról a fenti életrajzi források nem szólnak. Nagy Imrét 1958. június 16-án kivégezték Budapesten, titkos per után, halálra ítélték; Radzinszkij „per nélkül” megfogalmazása ettől eltér.

A fehér nyomozás: Sokolov, Wilton és Diterikhs

A kivégzés körülményeiről a fehér nyomozók anyagából két kötet szól: Nyikolaj Sokolov Ubijsztvo carszkoj szemji című könyve (Gyóni 2025, 148, 37–38. jegyzet: a magyar nyelvű felirat Sokolov könyvének 226. oldalán szerepel) és Mihail Diterikhs Ubijsztvo carszkoj szemji i cslenov doma Romanovih na Urale című könyve (Vlagyivosztok 1922). Rappaport szerint a nyomozás menete a következő: 1918 októberében az Ipatyev-ház Gajda cseh tiszt főhadiszállása lett, 1919 januárjában Kolcsak admirális Diterikhs tábornokot bízta meg a nyomozás folytatásával, 1919 áprilisától pedig Nyikolaj Sokolov, az omszki körzeti bíróság kivételes nyomozója vezette; a nyomozás öt évig tartott, és nyolc kötetnyi anyagot gyűjtött. Sokolov halála (1924) után franciául jelent meg Enquête judiciaire sur l’assassinat de la famille impériale russe címmel (Rappaport 2008, 212; névmutató: Diterikhs 142, 212; Sokolov 142, 212, 218). Rappaport szerint Sokolovot a nyomozás kezdeti szakaszában nem hivatalosan Robert Wilton, a The Times oroszországi tudósítója „segítette”, aki 1920-ban „kifejezetten antiszemita” beszámolót közölt a Romanov-gyilkosságról (212). Ugyanott (142) írja, hogy Szverdlovot és Goloscsekint mint zsidó származású személyeket az 1918 utáni nyugati irodalom „kifejezetten antiszemita” művei, Sokolové, Wiltoné és Diterikhsé emelték ki, akik Oroszország bajait a zsidókra hárították. A következő megfigyelések Diterikhs online (azbyka.ru) változatából és másodlagos idézetekből valók.

• Diterikhs szerint 1918. július 4-én Avgyejevet elmozdították, a belső őrséget alkotó munkásokat elbocsátották, az Ipatyev-ház új komendánsa Jurovszkij lett. Ez egyezik Alexandra (július 4.) és a cár (jún. 21., régi naptár) naplójával.
• Diterikhs szerint Jurovszkij Nyikulint és tíz embert (a szövegben: палачей, vagyis „hóhérokat”) vett a belső őrségbe a Cseka állományából; ezeket a többi őr „lettnek” nevezte. A szöveg szerint a szám „nem teljesen pontos”: Medvegyev szerint „kb. tizen voltak”, Jakimov szerint „5 lett és 5 orosz, köztük Nyikulin”. A szöveg szerzőjének saját becslése hetet–nyolcat ad: öt nem orosz és kettő–három orosz.
• Az öt nem orosz közül három nevet ismernek: „Ljaksz lett, Varhat magyar és Rudolf Lasher”. „Mindannyian nem beszéltek oroszul.” Diterikhs azt is írja, hogy egyikük, „valószínűleg zsidó”, tolmácsként működött, de nevét nem ismerik.
• Egy Adolf nevű osztrák hadifogoly („какой-то военнопленный австриец, Адольф”) a komendánsi szobában szolgált, Jurovszkij és Nyikulin alatt is; sorsa a gyilkosság után ismeretlen (Diterikhs 1922, III. fejezet). Rappaport Adolf Lepát litvánnak, Rudolf Lachert Jurovszkij háztartási segédjének nevezi (Rappaport 2008, 86–87).
• A Diterikhs-szöveg nem írja, hogy a „lettek” az Amerika szállodában laktak volna. Azt írja, hogy a Rendkívüli Bizottság az Amerika szállodában működött, „ahol a teljes személyi állománya is lakott”. Gyóni (2025, 148) az Amerika szállodát Jakimov vallomása alapján nevezi meg.
• Sokolov könyve Kozlov szerint (2001, 124–136) a belső őrséget 19 fősre teszi, amely a második emeleten lakott; Meier ezzel szemben tizet ír az első emeleten.

A pincehelyiség feliratai és a feldúlt ház

A fehér nyomozók a házat a gyilkosság után körülbelül tíz nappal vizsgálhatták meg. Wilton szerint a ház ekkor már a fosztogatás nyomait viselte, és mintha gondos kéz semmisített volna meg mindent, ami a nyomozást segíthette; mégis előkerült a fogvatartóként szolgáló vörösgárdisták teljes névsora és a cár magánrejtjele (Telberg–Wilton 349–350). Rappaport a gyilkosság utáni napról azt írja, hogy a maradék őrök Beloborodov és Nyikulin felügyeletével átkutatták a Romanov-szobákat, és a családi holmik zöme Moszkvába indult; a kevésbé értékes tárgyakat elégették (Rappaport 2008, 195). Egy őr, Mihail Letyemin házában a család értéktárgyait és Alekszej spanieljét, Joyt találták meg (Telberg–Wilton 316; Rappaport 2008, 177, 214).

A német nyelvű felirat. Wilton szerint a pincehelyiség falán „különös, németül írt felirat” volt, amelyet „némi műveltségű ember” írt; szerinte nem Jurovszkij, hanem esetleg a Csekából a házban hagyott két ember egyike. A szöveg Heine Belsatzar című balladájának (a Buch der Lieder 1827-es kötetében) két záró sorából való, kissé átalakítva:

Belsatzar ward in selbiger Nacht
Von seinen Knechten umgebracht.

Magyarul (a szerzőtől): „Belsazárt még ugyanazon az éjszakán megölték a szolgái.” Wilton megjegyzi, hogy a felirat írója elhagyta a vers „aber” szavát (Telberg–Wilton 350). Radzinszkij magyar kiadásában a király neve „Baltazár”. A ballada Dániel könyve 5. fejezetén alapul: Belsazár király lakomáján kéz írja a falra az ítélet szavait, és „ugyanazon az éjszakán megölték Belsazárt, a káldeusok királyát” (Dán 5,30). A bibliai szöveg nem mondja meg, ki ölte meg; a „saját szolgái” Heine hozzátétele.

A forrásokból a felirat értelmezésére három olvasat ismert, ezek közül egyik sem tényadat.

• Wilton olvasata (Telberg–Wilton 350–351). Szerinte az író Heinét, „egy zsidót” idézte, akinek a költeménye „egy, Izraelt megsértő nem zsidó uralkodó bukásáról” szól; a „saját szolgái” azt akarta „világossá tenni”, hogy az uralkodót a környezete ölte meg. Wilton a gyilkosságot könyvében zsidó vezetőkhöz köti (egyik részének címe: „The Hand of the Red Jew Murderers”, 385); Rappaport a Sokolov–Wilton–Diterikhs-irodalmat „kifejezetten antiszemitának” nevezi (142, 212).
• Radzinszkij olvasata. Szerinte a „diadalmas német nyelvű felirat, amelyet az egyik »lett« hagyott a falon”, szó szerint értendő: a szobában tolongó tizenkét résztvevő mind azért jött, hogy ő ölje meg a cárt, és mind az első golyót Miklósba eresztette (Radzinszkij 1995, „Az osztag” fejezet, a 491. oldaltól). Ezt a szerző saját megállapításaként közli, nem forrásból.
• Irodalmi–gúnyos olvasat. A sor a német irodalmi műveltségben ismert (Schumann zenésítette: op. 57, 1840), és a kivégzettek sorsát a bibliai ítélettel veti össze: az uralkodó, akit „mérlegre tettek”, még aznap éjjel meghal. Hogy az író ezt gúnynak, bosszúnak vagy kommentárnak szánta, a források nem mondják meg.

Hogy ki írta, azt a források nem tudják. Wilton egy Csekából ott hagyott emberre gondol, Radzinszkij az egyik „lettre”. A felirat németül szól; a Verhas-felirat magyarul. Egyik nem bizonyítja, hogy a másikat is magyar írta: a házban szolgáló „lettek” között Wilton szerint (300–301) a magyar nyelvű levéltöredék írója szakértők szerint német volt, Diterikhs egy osztrák hadifoglyot (Adolf) és egy Rudolf Lashert említ, Rappaport pedig Lachert osztrák–magyar hadifogolynak nevezi (86–87). Wilton egy másik, megfejtetlen feliratot is említ a pincehelyiségben: vastag fekete tintával, gyakorlott kézzel írt jelek, alattuk három számcsoport az ablakpárkányon (Telberg–Wilton 408; a szemközti tábla címe „A pincehelyiség titokzatos feliratai”).

A résztvevők elbeszélései

A szovjet államban a kivégzés a húszas években nem titok volt, hanem nyilvánosan vállalt tett. Ez a fejezet azt gyűjti össze, mit mutatnak a források arról, hogyan beszéltek tettükről a résztvevők, és miben térnek el a beszámolóik.

A nyilvános emlékezet

Avdonin gépirata, amelynek szerzője a maradványok megtalálásában részt vett, a szovjet hatalom első évtizedét „a diadalmas győzelem éveinek” nevezi, és felsorolja, hogyan őrizték az eseményt (Avdonin 2–3). Magában az Ipatyev-házban múzeum nyílt, a kiállítók között a család holmija és a pincehelyiség is látható volt; egy érdemes művész, Pcselin 1927-ben „A Romanovok átadása az Ural-vidéki Tanácsnak” című képet festette a múzeumnak, amelyről sok képeslap készült; a ház előtti teret „A népi bosszú terének” nevezték el; az 1928–29-es Szovjet Urál útikalauz a kivégzés helyszínén álló munkásküldöttség fényképét közölte, és leírta, hogy az Ural-vidéki Tanács határozatát „július 16–17-én éjfélkor a ház félpincéjében hajtották végre”. Avdonin ebből arra következtet, hogy a győztesek „nem csináltak titkot” a részvételükből.

Avdonin szerint a résztvevők közül Jurovszkij, helyettese, Nyikulin, Goloscsekin és Mihail Medvegyev később Moszkvában éltek, Medvegyev fia pedig neki azt mondta, hogy a résztvevők gyakran jártak apja házában, és órákig beszélgettek. 1927-ben, írja Avdonin, a résztvevők emlékiratkötetet akartak összeállítani az esemény tizedik évfordulójára; Goloscsekin Sztálinnál járt, aki állítólag dühösen azt mondta: „A Romanovokról egy szót sem.” Avdonin ezt forrás megjelölése nélkül közli. A második korszakot (1928–1985) Avdonin a kommunista ideológia időszakának nevezi; a múzeumot szerinte a negyvenes évek végére felszámolták, az Ural-vidéki Tanács elnökét és helyettesét 1938-ban kivégezték (Avdonin 3–4). A házat Rappaport szerint 1977 szeptemberében bontották le (Rappaport 2008).

A hivatalos közlés ennél szűkszavúbb volt. Az Ural-vidéki Tanács 1918. július 17-i távirata Leninnek és Szverdlovnak csak Miklós kivégzéséről ír, a családról azt, hogy „biztos helyre” szállították (Forrásgyűjtemény, 6. sz.; GARF f. 601, op. 2, d. 35, l. 8–9); a VCIK elnöksége július 18-án az Ural-vidéki Tanács döntését „helyesnek” ismerte el (Forrásgyűjtemény, 7. sz.). Avdonin szerint a szovjet kormány a család haláláról hivatalos közleményt soha nem adott ki (Avdonin 1). Jurovszkijt 1920-ban Jekatyerinburgban, Rappaport szerint, a helyiek „az ember, aki megölte a cárt” néven emlegették, és Francis McCullagh brit tiszt úgy tudta, hogy a bolsevikok is kerülték (Rappaport 2008, 215–216). Jurovszkij 1938-ban halt meg a Kreml-kórházban; a fegyvereket, amelyekkel a család ellen lőtt, a Forradalom Múzeumának adományozta, és utolsó levelében a gyermekeinek „a legboldogabb halandónak” nevezte magát (Rappaport 2008, 216). Kudrin visszaemlékezése szerint a két „történelmi” pisztolyt, a Browningot és a Coltot „a mai napig” megőrizte (Forrásgyűjtemény, 11. sz.).

Ki mit mondott magáról

• Jermakov. Rappaport szerint Pjotr Jermakov „rikító és önigazoló emlékirataiban” a gyilkosságban és a holttestek eltüntetésében „nagymértékben felnagyított” szerepet vállalt, és azt állította, hogy a holttesteket az erdőben nagy máglyán megsemmisítette, a hamut pedig a szélbe szórta (Rappaport 2008, 206). Avdonin szerint Jermakov emlékiratai, amelyek szerint a cári család lelövésének „megtisztelő megbízatása” őrá hárult, és azt becsülettel teljesítette, „nagyon szubjektívek, és nem felelnek meg a megállapított tényeknek” (Avdonin 13). Nyikulin 1964-ben ezt úgy fogalmazta, hogy Jermakov „elég illetlenül viselkedett, utólag magának tulajdonítva a főszerepet, hogy ő végzett mindennel egyedül, segítség nélkül”: ha megkérdezték, „hát hogy csináltad?”, azt felelte: „Hát egyszerűen, fogtam, lőttem, és kész.” Nyikulin szerint „a valóságban nyolcan voltunk végrehajtók” (Forrásgyűjtemény, 12. sz.). Jermakov Rappaport szerint 1952-ben halt meg Jekatyerinburgban (215–216).
• Pavel Medvegyev. A fehér nyomozás előtt 1919-ben azt vallotta, hogy Jurovszkij kiküldte az utcára, nem lőtt, és a lövések után tért vissza (Telberg–Wilton 200–201). Proszkurjakov viszont azt vallotta, hogy Medvegyev maga mondta el az őröknek, miközben a padlót mosták, hogy „két-három golyót lőtt” a cárra és másokra; „nem mondott semmit arról, hogy ő nem lőtt, mert kiküldték” (Telberg–Wilton 316–317). Rappaport szerint Medvegyev 1919 februárjában, perm-i kihallgatásán tagadta a részvételét, „hogy megmentse a bőrét” (Rappaport 2008, 214). Fia Radzinszkij szerint azt állítja: „A cárt az apám ölte meg”; előre megbeszélték, ki kire fog lőni, és „csak neki volt browningja”, amely gyorsabban sül el, mint a másik fegyverek (Radzinszkij 1995, „Az osztag” fejezet).
• Jurovszkij. Három beszámolót hagyott hátra (Rappaport 2008, 216). Az 1934. február 1-i szverdlovszki előadásában a résztvevőkről azt mondta, hogy „nem egyszerűen vérszomjas emberek, hanem emberek voltak, akik a forradalom nehéz kötelességét teljesítették” (Forrásgyűjtemény, 9. sz.). Feljegyzése szerint, Radzinszkij idézete alapján, „Miklóst maga a komendáns terítette le”, „a coltból egyetlen általam leadott lövés végzett Miklóssal” (Radzinszkij 1995, „Az osztag” fejezet).
• Kudrin (Mihail Medvegyev). Visszaemlékezése szerint, a Forrásgyűjtemény kelte szerint 1963 decemberében, Gyóni szerint 1957-ben, így fogalmazott: „…már elengedem a browningom ravaszát, és az első golyót a cárba eresztem” (Forrásgyűjtemény, 11. sz.). Nyikulin 1964-es rádióbeszélgetése után Kabanov megerősítette Kudrin fiának, hogy Kudrin ölte meg a cárt, és „az, hogy a cár apád golyójától halt meg, akkoriban az uráli Cseka minden dolgozója tudta”; Rappaport hozzáteszi: „hogy igaz volt-e, azt sosem fogjuk megtudni” (Rappaport 2008, 216).
• Nyikulin. Rappaport szerint 1964-ben vonakodva beszélt, és részletekbe nem akart belemenni: „Nem kell ezt élvezni… maradjon ez nálunk. Menjen el velünk” (216). A rádiós beszélgetésben azt mondta, hogy többször előadta a történteket szanatóriumokban, „ha megbízható párttagi kör gyűlt össze” (Forrásgyűjtemény, 12. sz.).
• Voikov. Rappaport szerint tanúja volt a gyilkosságnak, de később azt állította, hogy részt vett benne (Rappaport 2008, 194). Beszámolója Besedovszkij emlékirataiban maradt fenn; Besedovszkij volt szovjet diplomataként Voikovval dolgozott a varsói képviseleten. Besedovszkij szerint (a Kurljandszkij–Lobanov-féle 2008-as szakvélemény idézi, Na putyah k termidoru, Moszkva 1997, 111–116; angolul Revelations of a Soviet Diplomat, London 1931) Voikov így mondta: „…én a kivégzés egyik legbuzgóbb híve voltam”; őt bízták meg, hogy olvassa fel a kivégzési határozatot, és „betanulta, hogy minél ünnepélyesebben olvassa fel, azt gondolva, hogy ezzel bevonul a történelembe”, de Jurovszkij, aki „szintén be akart vonulni a történelembe”, megelőzte, néhány szót szólt, és lőni kezdett. Ez harmadkézből származó közlés (Voikov – Besedovszkij – szakvélemény), és eltér a többi beszámolótól, amelyek szerint Jurovszkij olvasta fel a határozatot (például Forrásgyűjtemény, 11. sz.). Voikov szerepéről – a kénsav beszerzéséről – a nyomozati iratok is szólnak (a Kurljandszkij–Lobanov-szakvélemény Sokolov iratait idézi). Voikovot 1927-ben Varsóban orosz emigráns gyilkolta meg, aki tettét a cárcsalád meggyilkolásáért vállalt bosszúnak nevezte (Kurljandszkij–Lobanov; Rappaport 2008, 214).

A beszámolók összevetése

Rappaport a beszámolók egészére azt írja, hogy az, ami az Ipatyev-házban történt, „kezdettől fogva a hivatalos hazugságok, a zűrzavar, a rossz emlékezet és a félretájékoztatás rendszeres hálójában torzult” (Rappaport 2008, 216). A Meier-lista hitelességéről folyó vitában Gyóni hasonlót jegyez meg Kozlov érveiről: a kivégzésről szóló egyes beszámolók egymással, sőt ugyanannak az embernek különböző beszámolói is ellentmondanak (Gyóni 2025, 156, 77. jegyzet).

Jurovszkij beszámolói

Az Ipatyev-ház parancsnoka, Jakov Mihajlovics Jurovszkij 1938-ban halt meg (Rappaport 2008, 215–216). A kivégzésről három, egymástól időben távol eső elbeszélése ismert: az 1919–1920-as Feljegyzés (Zapiska), az 1922-es visszaemlékezés és az 1934-es szverdlovszki felszólalás. Mivel a „lettek” kérdésében és a résztvevők számában ezek a szövegek különösen sokat idézettek, itt külön, a többi résztvevő elbeszélésétől elválasztva szerepelnek.

Az ismert szövegek

A „napló” kérdése

Jurovszkij naplóját a vizsgált szakirodalom és a forráskiadványok nem említik. A fenti szövegek mind utólag, 1919 és 1934 között keletkeztek (Zsuk; Forrásgyűjtemény, 9. sz.). A 2008-as híradások egy „korábban titkosított” dokumentumról szóltak, amely Jurovszkij részletes elbeszélését tartalmazza. Az Amitel hírügynökség 2008. május 1-jei jelentése Eduard Rossel szverdlovszki kormányzóra és az Első Csatornára hivatkozik. Eszerint a 2007 augusztusában Jekatyerinburg közelében talált két csontváz egy amerikai katonai laboratórium DNS-vizsgálata alapján Alekszejé és Máriáé. A dokumentum szerint kilenc áldozatot kénsavval leöntve temettek el egy út mellett a Poroszjonkov-szurdoknál, két másikat távolabb elégettek és gödörbe temettek, hogy a holttestek száma ne egyezzen az Ipatyev-házban megöltek számával; a második tűz nyomai segítették a régészeket a sír megtalálásában (Amitel, 2008. május 1.). A híradás a dokumentum címét, keltét és őrzési helyét nem közli. A két külön elégetett holttest az 1934-es beszédben szerepel, Zsuk szerint a Feljegyzésben is.

Az 1934-es elbeszélés menete

• Előzmények. A front július elején 35–40 versztre volt. Jurovszkij szerint július 10-e körül már döntés született arra az esetre, ha Jekatyerinburg feladása elkerülhetetlenné válik. Július 10–11-én Filipp (Goloscsekin) közölte vele, hogy Miklóst „fel kell számolni”, és hogy egyesek az éjszakai, ágyban történő megoldást javasolták; Jurovszkij ezt kényelmetlennek találta. Július 15-én reggel Filipp azt mondta, hogy másnap kell végrehajtani, a szakácsfiút, Szednyevet el kell küldeni, Miklós kivégzését hivatalosan közzéteszik, a családról még nem döntöttek.
• Előkészítés. Annyi embert gyűjtött össze, ahány kivégzendő volt. A beszédben ezzel kapcsolatban mondja: „az utolsó pillanatban két lett visszalépett – nem bírták az idegeik”. Július 16-án reggel Szednyevet az érkezett nagybátyjához küldte, tizenkét nagant készített elő, és kijelölte, ki kit lő. Filipp szerint éjfélre teherautó érkezett volna jelszóval, amelynek át kellett adni a holttesteket. Este 11 óra körül kiosztotta a revolvereket, Pavel Medvegyevet pedig a külső és belső őrség ellenőrzésére utasította.
• A pincehelyiségben. A teherautó csak fél kettőkor érkezett. Jurovszkij Botkint ébresztette, a készülődés mintegy negyven percig tartott. Három hibát ismer el: az ablakok átengedték a zajt, a fal, amely mellé a kivégzendőket állították, kő volt, és a lövöldözés rendezetlenné vált. Alekszandra Fjodorovna megjegyezte, hogy „itt még székek sincsenek”; két széket hoztak. Jurovszkij Miklósnak azt mondta, hogy a rokonai megpróbálták kiszabadítani, ezért a munkásküldöttek tanácsa a kivégzésükről döntött. Miklós azt kérdezte: „Mit?”, majd Jurovszkij azonnal lelőtte.
• A lövöldözés. Jurovszkij szerint sokan a küszöbről lőttek, a golyók a kőfalról lepattantak, és csak nagy nehézséggel tudta leállítani a lövöldözést. Egy golyó elsüvített a feje mellett, egy lövész kezét vagy ujját pedig eltalálta. A leállítás után a lányok, Alekszandra Fjodorovna és „úgy tűnik” Gyemidova, valamint Alekszej élt. Alekszejt ő lőtte le; a lányokra lőttek, de eredménytelenül, ezért Jermakov szuronyt használt, majd fejbe lőtték őket. A magyarázatot, hogy a lányok melltartói drágakövekből készültek, és ezek védték őket, csak az erdőben fedezte fel.
• A holttestek elszállítása. Az áldozatokat hordágyon vitték, a teherautót katonaposztóval bélelték ki. Az átvételt Mihail Medvegyevre (Kudrin) és Jermakovra bízta. Amikor kiderült, hogy ketten ékszert tulajdonítottak el, leállíttatta a szállítást, a két embert eltávolította, a kíséretet Nyikulinra bízta.
• Az első temetkezés. Filipp azt tanácsolta, ne menjen a „temetésre”; ő mégis elment. Három óra körül indultak, Jermakov a Verh-Iszet-i üzem felé vezette őket, ahol lovas és kocsis kíséret várta őket. A teherautó elakadt, a lányok ruháit szétszedték, és ismét ékszerek kerültek elő. Hajnalban értek a Koptyaki falu melletti „híres szurdokhoz”, a várostól mintegy 15–16 versztre. Kordont vont, a ruhákat elégettek, az ékszerek összesen mintegy fél pudot tettek ki. A holttesteket meztelenül dobták a tárnába, ahol a víz alig takarta őket; a gránátokkal megkísérelt beomlasztás nem sikerült.
• Az átvitel. Július 17-én, délután két óra körül a városba ment, jelentett a területi végrehajtó bizottságban (Szafarov) és Filippnek, aki Jermakovot megdorgálta, és elküldte a holttestek kiemelésére. Csuckajev a Moszkvai országúton lévő mély, elhagyott tárnákat javasolta. A kocsi elromlott, Polusin pedig, aki „tudja, hogyan kell égetni”, lóról leesett. Jurovszkij három tervet említ: a Moszkvai országúti tárnák, az elégetés, a holttestek csoportonkénti elásása az úton. Gorbunovtól autót kapott, Voikovtól benzint vagy kerozint, kénsavat („az arcok eltorzítására”) és lapátokat; a börtönből tíz kocsit vitetett. Az út menti gödör, amelyet éjszaka ástak, hajnalra szinte elkészült, de Jermakov egy ismerőse látta, ezért a tervet elvetették.
• A végső temetés. A teherautó a Szibériai országút felé indult, kétszer elakadt. A vasúti töltésen túl, éjfél felé döntött úgy, hogy ott temet. Talpfákat vitetett, hogy a hely fölé fektesse. Alekszejt és – szerinte tévedésből, Alekszandra Fjodorovna helyett – valószínűleg Gyemidovát elégették, a csontokat gödörbe tették, a hamut elszórták; a többi holttestet kénsavval leöntötték, a gödröt talpfákkal fedték, és az üres teherautóval rámentek. Reggel 5–6 órakor tértek vissza. Két hónappal korábban, mondja, Sokolov könyvében látta a talpfák fényképét, és a nyomozók „nem gondoltak arra, hogy a talpfák alá nézzenek”. 19-én este Moszkvába indult jelentést tenni (Forrásgyűjtemény, 9. sz.).

A három beszámoló összevetése

A táblázat az 1934-es szöveget a Forrásgyűjtemény 9. száma alapján, az 1922-es szöveget az alexanderpalace.org angol fordítása alapján, a Feljegyzést Zsuk cikke alapján foglalja össze. Az üres mező (–) azt jelzi, hogy a felhasznált szöveg a kérdésről nem szól.

A „lettekről” a két teljes szöveg annyit mond, hogy a lettek vagy közülük ketten visszaléptek. Magyarokat, osztrák hadifoglyokat vagy „nemzetközi” egységeket az 1934-es szöveg nem említ; az 1922-es angol fordítás az őrség tagjai közül egy gépfegyverest nevez lettnek. A Feljegyzés „lett” vonatkozásaira a felhasznált összefoglaló nem tér ki.

A szerzőség és a hitelesség vitája

• Zsuk (pravoslavie.ru, válasz A. A. Manovcev cikkére) szerint a Feljegyzés hiteles dokumentum. Pokrovszkij csak stilisztikailag javított, tényeket nem módosított; Jurovszkij később ellenőrizte és megerősítette. Elismeri, hogy Jurovszkij eltúlozta a saját szerepét: ő maga vezette le a családot a lépcsőn, és ő lőtte volna le a cárt. Zsuk szerint az első lövéseket M. Medvegyev (Kudrin) adta le. Az ellenvetésekre válaszolva a talaj átnedvesedett, laza voltát, a kénsav 1918. július 17-én kiadott mennyiségét (11 pud 55 font), a teherautó éjszakai áthaladásának tanúit és a távirat időpontját hozza fel.
• Manovcev (Zsuk cikkében ismertetve) szerint a Feljegyzés kézírása Pokrovszkijé, Jurovszkij pedig Pokrovszkij szövegét ismételte. Kétségbe vonja többek között a gödör ásásának időtartamát, a benzin mennyiségét (Sokolov 40 pudot említ), Jurovszkij indulásának napját és a rablás tényét.
• Viner (romanov-center.ru, 2019) szerint a szerzőség kétséges: a GARF-példányon nincs aláírás és hitelesítés, a szöveg gépelt és kézírásos változata Pokrovszkij kezétől való. Az egyetlen igazi Jurovszkij-szövegnek a jekatyerinburgi CDOOSZO-ban őrzött, hétoldalas gépelt „emlékiratot” tartja, amelyet Jurovszkij fia, Alekszandr küldött a párttörténeti intézetnek.
• Petrov és Marusenko (Vesztnyik SZPbGU. Pravo 2017, 1. sz., 76–97) statisztikai szerzőségi vizsgálata szerint a szöveget sem Jurovszkij, sem Pokrovszkij nem írta egyedül; a becsült arány 0,6–0,4, harmadik szerzőt nem zárnak ki. Hivatkoznak Buranov és Hrusztaljov álláspontjára, amely szerint Jurovszkij műveltsége nem volt elegendő a szöveg megírásához, egy 1996-os kézírás-szakvéleményre, amely szerint a kézírásos betoldások többsége Pokrovszkijtól származik, és arra, hogy Pokrovszkij irattárát 1932-ben lefoglalták. Petrov és Jegorov (2008) szerint a visszaemlékezéseket Sokolov nyomozati anyagához igazították.

A Meier-lista hitelességének vitája

A Meier-lista hitelességéről két, egymásnak ellentmondó álláspont létezik.

Kozlov (2001, 124–136) szerint a szöveg hamisítvány. Érveit a következőkre alapozza.

• Meier hétköznapi részletei Sokolov könyvéből valók. Kozlov párhuzamosan közli például a ház homlokzatának, a belső őrség elhelyezésének és a kettős kerítésnek a leírását. Szerinte Meier ott, ahol eltér Sokolovtól, értelemszerűen az ellenkezőjét írja.
• A beszámolók különbségei. Jurovszkij, Nyikulin, Kabanov, Sztrekotyin és Jermakov visszaemlékezéseiben nincs Mebiusz; a szervezésben nagy szerepet kap G. I. Szafarov, akinek neve Meiernél hiányzik. Szerintük hat lett a Csekából, a két Medvegyev, Kabanov, Jermakov, Jurovszkij és Nyikulin vett részt, összesen tizenketten, nem tizenegyen. A Meier-lista nem tartalmazza az egyik Medvegyevet, Kabanovot és Jermakovot, de tartalmazza Vaganovot. Meier nem tud arról, hogy a lövedékek lepattantak a nagyhercegnőkről, és a holttestek újbóli megsemmisítéséről sem.
• A listához csatolt dokumentumok (fotómásolatok) Kozlov szerint hibásak: Goloscsekin nevét „Golocsekin”-nek írják, az 1. számú dokumentum fejlécén egy soha nem létezett „Kommunista Párt Ural-vidéki Tartományi Végrehajtó Bizottsága” szerepel; a 2. számú dokumentum Jurovszkijt „a Cseka vezetőjének” nevezi, holott ő a forradalmi törvényszék nyomozóbizottságának elnöke volt.
• A motiváció: az „emlékezések” célja Kozlov szerint a megmenekült cári családtagokról szóló híresztelések elfojtása volt (Anasztaszija szereplői és pártfogói ellenében); Kozlov megjegyzi, hogy a Romanovok közül Vera Konsztantyinovna nagyhercegnő előszót írt az 1974-es jordanvillei kötethez, amelynek egy fejezete Meier szövegére épül. Kozlov átfogó értékelése szerint a hamisító abban igazat állított, hogy mind a tizenegy fogoly meghalt, de ettől a szöveg nem lett hiteles.

Gyóni (2025, 156–157) szerint a szöveg lényegében megbízható.

• Gyóni szerint 2007 óta, az Alekszej és Mária maradványainak megtalálása után „új adatok” támasztják alá Meier tanúságát. Meier írja, hogy a cárné Alekszejt „baby”-nek hívta és angolul beszélt a gyermekeivel, hogy Mária kacérkodott az őrökkel, hogy a holttestek elhelyezésének helyét a „Négy Testvér erdő”-nek nevezi, hogy a bányából kihúzott testek mind le voltak vetkőztetve, Alekszej kivételével. 2007-ben Alekszej maradványai mellett – csak nála – egy darab szövetet találtak, amelyről azt feltételezik, hogy a trónörökös matrózingjének maradványa (Gyóni 2025, 157, Ivanov–Szolovjov 2015 szakértői vélemény 9. o. nyomán).
• A 77. jegyzetben Gyóni megjegyzi, hogy Kozlov érvei elvben szinte bármelyik beszámolót kizárnák a források köréből, mert a kivégzésről szóló egyes beszámolók egymással, sőt ugyanannak az embernek különböző beszámolói is ellentmondanak egymásnak. Másik véleményként Ju. I. Szenyin, Podlinnaja szud’ba Nyikolaja II, Moszkva 2010, 320. oldala áll (Gyóni 2025, 156, 77. jegyzet).
• Gyóni a Meier-lista Vergazi nevét Verhas Andrással azonosítja, akinek jelenlétét az Ipatyev-házban a falfelirat igazolja (lásd a Verhas Andrásról szóló fejezetet). Szerinte ez a lista hitelességének további megerősítése (Gyóni 2025, 157–158).

A nevek hangzása és a források közege

A nevek. A Meier-lista magyar nevei magyar sorrendben, előbb a családnév, aztán az utónév szerepelnek (Gyóni 2025, 157). A keresztnevek átírása viszont idegenszerű: Laoisz, Anzelm, Andreasz. Gyóni olvasatai (Horvát Lajos, Verhas András) rekonstrukciók; a lista nyomtatott eredetije nem áll rendelkezésre. A hetes csoportból négy családnév (Horvát, Fekete, Nagy, Verhas) magyar, három (Fischer, Edelstein, Grünfeld) német eredetű. A nevek alapján a névviselők nemzetiségére vagy vallására nem lehet következtetni, ezért a cikk ilyen következtetést nem von le. A lista „különleges osztagát” Meier „nemzetközi dandároknak” nevezi; szerinte a hét „jó gyilkos” gyűlölete „valamennyi valódi volt”, mert Oroszország a fehérek győzelme esetén tovább háborúzna hazájuk ellen (Meier, Kozlov 2001 idézete nyomán).

A források közege. A Meier-lista és a Sokolov–Diterikhs–Wilton-féle történetírás közös területen mozog, amelyről több szerző írta le, hogy zsidóellenes színezéssel is rendelkezett.

• Rappaport 2008, 142 és 212: Sokolov, Wilton és Diterikhs 1918 utáni művei „kifejezetten antiszemita” nyugati irodalmat képeznek, amely Szverdlovot és Goloscsekint mint zsidó származású személyeket emelte ki. Rappaport 187-ben azt is írja, hogy a kivégzés éjszakáján „legenda született”, miszerint a gyilkosságban „lettek és zsidók” voltak a fő szereplők, holott „a gyilkosok egy kivétellel mind oroszok voltak”, Jurovszkij pedig „csak születése szerint volt zsidó”.
• Gyóni 2025, 149: Robert Wilton 1920-as könyvének hangneme „készen antiszemita és németellenes” (Gyóni N. Ross, Gibel carszkoj szemji, 17. oldala nyomán).
• Diterikhs 1922, III. fejezet: a „belső őrség” nem oroszul beszélő tagjai közül az egyiket „valószínűleg zsidó”-nak, tolmácsnak nevezi, nevét nem ismeri.

A Meier-szöveg és a lista zsidóellenes vagy nem zsidóellenes jellege kutatási kérdés; ezt a cikk nem dönti el.

A holttestek megtalálása és az emlékhely

• Az Ipatyev-ház. 1974-ben történelmi-forradalmi emlékművé nyilvánították. A Politbüro zárt ülése 1975-ben a lebontásról döntött, a házat 1977 szeptemberében lebontották, a helyét leaszfaltozták (Rappaport 2008, 219).
• A sír megtalálása. 1979 májusában Alekszandr Avgyonyin és Geli Rjabov megtalálta a talpfák alatti sekély sírt a Koptyaki-erdőben. Május 31-én titkos ásatáson három koponyát és csontokat emeltek ki, a koponyákról gipszmintát készítettek, majd visszatemették őket. Tíz évig hallgattak; Rjabov a peresztrojka idején számolt be a leletről (Rappaport 2008, 219–220; Rjabov 1989). A maradványokat ezt követően hivatalosan exhumálták, az azonosításban brit és amerikai szakértők is részt vettek (Rappaport 2008, 220).
• Az újratemetés. 1998. július 17-én, a gyilkosság nyolcvanadik évfordulóján Szentpétervárott temették újra az Ipatyev-házban megöltek maradványait, Alekszej és Mária nélkül (Rappaport 2008, 220).
• Alekszej és Mária. 2007 nyarán a jekatyerinburgi Hadtörténeti Klub tagjai Jurovszkij nyilatkozatai alapján keresték a végső sírokat. Július 29-én a Koptyaki úton, a fő sír közelében két kis tűzrakóhelyen csont-, szög-, lövedék- és kerámiatöredékeket találtak (a kénsavas edények maradványait); a DNS-vizsgálatok eredményére Rappaport a könyv írásakor még várt (Rappaport 2008, 220–222). A 2008-as híradásokat lásd a Jurovszkij beszámolóiról szóló fejezetben.
• A templom. Az Ipatyev-ház helyén 1991 után egyszerű fakereszt állt, majd felépült a Vérre épült templom (Church on the Blood), amelyet 2003-ban nyitottak meg. A Romanovokat az orosz ortodox egyház szentté avatta, a Négy Testvér nevű helyen (ma Ganyina Jama) kolostort alapítottak a tiszteletükre (Rappaport 2008, 220–223).

A külföldi rokonok kezdeményezései

• V. György brit király. A cár lemondása után, 1917 márciusában a király első kívánsága az volt, hogy menedéket ajánljon a Romanovoknak, Buchanan nagykövet útján. Április 6-án Lord Stamfordham, a király magántitkára levélben közölte Balfour külügyminiszterrel az uralkodó aggodalmait: munkások és munkáspárti képviselők ellenezték a tervet. Április 16-i második levelében azt írta, hogy Miklós és Alexandra Nagy-Britanniába érkezését „a közvélemény erősen zokon venné, és kétségtelenül veszélyeztetné a király és a királyné helyzetét” (Rappaport 2008, 150 idézi Stamfordhamet). Az ajánlatot diplomáciai okokból hivatalosan nem vonták vissza, de sem a kormány, sem a király nem szorgalmazta (Rappaport 2008, 148–154).
• Más rokonok, 1918. A breszt-litovszki béke (1918. március 3.) után Keresztély dán király a német császárhoz fordult a Romanovok érdekében; Alexandra fivére, Ernst Ludwig hesseni nagyherceg szintén bekapcsolódott. II. Vilmos március 17-i válaszában közölte, hogy részvétet érez, de óvatosnak kell lennie, mert bolsevik szövetségesei úgy értelmezhetnék közbenjárását, mint a cár visszaültetésére tett kísérletet. Kirill Romanov nagyherceg és felesége számára is megtiltotta a németországi menedéket (Rappaport 2008, 154–156).
• Rappaport összegzése. Szerinte a királyi kezdeményezéseket az akarat lanyhasága, az egyet nem értés, a bel- és nemzetközi politika, valamint a politikai lojalitások és érdekek ütközése hiúsította meg; a német és a brit levéltárak a császár tényleges szerepéről szinte hallgatnak, a dán levéltárak pedig a királyi család szerepéről még nem adtak felvilágosítást (Rappaport 2008, 156).

Időrend

A dátumok új naptár szerint állnak; a régi naptár szerinti dátumot külön jelöljük.

Eltérések a források között

• A „lettek” megjelenése. Július 4. (Gyóni – oroszvalosag.hu), július 8. (Rappaport 86; Miklós naplója), július 10. körül (Wilton 301), „néhány nap” a parancsnokváltás után (Jakimov), „egy hét” (Proszkurjakov).
• A „lettek” száma. Tíz (Jakimov, Medvegyev, Proszkurjakov, Wilton, Diterikhs); öt „lett” és öt orosz (Jakimov, Gyóni); hét a lövöldözésben (Medvegyev, Kudrin, Gyóni 160); hat (Kozlov szerint a résztvevők beszámolói); tizenkilenc a belső őrség (Sokolov, Kozlov nyomán).
• A végrehajtók száma. 11 (Meier; Rappaport szerint a kijelöltek), 12 (Jurovszkij revolverei; Kozlov a beszámolókból), 8 (Nyikulin), 8–9 (Rappaport a visszalépések után).
• A visszalépők. Két „lett” (Jurovszkij 1934), három (Kudrin), Verhas és Lepa (Rappaport 182).
• A pincehelyiség fala. Kő (Jurovszkij 1934), fa (az 1922-es visszaemlékezés angol fordítása).
• A parancs formája. Írásos határozat, amelyet Filipp július 16-án hozott (Jurovszkij 1922); szóbeli közlés július 10–11-én és 15-én (Jurovszkij 1934).
• A visszalépő lettek. Az összes lett felmentése a lövés alól (Jurovszkij 1922); két lett visszalépése (Jurovszkij 1934).
• Az elégetett holttestek. Alekszej és Gyemidova, utóbbi tévedésből Alekszandra helyett (Jurovszkij 1934; Zsuk a Feljegyzésről); az 1922-es fordításban a tévedés nem szerepel.
• Jurovszkij indulása Moszkvába. Július 18. (Manovcev), 19. este (Jurovszkij 1934), 19–20. közötti éjszaka (Zsuk), „másnap” a munka befejezése után (Jurovszkij 1922).
• Ki lőtte le a cárt. Lásd az összevető táblázatot.
• Kudrin visszaemlékezésének kelte. Gyóni 1957-et ír, a Forrásgyűjtemény 1963. decembert.
• Jurovszkij halálának éve. 1938 (Rappaport 216); Avdonin gépirata 1941-et mond (Avdonin 4).
• A Heine-feliratot a falon ki írta. Egy Csekából ott hagyott ember (Wilton), „az egyik »lett«” (Radzinszkij); nincs forrás, amely megnevezné.
• A kutya. Wilton szerint Anasztaszija King Charles spanielje „Jemmy” volt, Rappaport szerint Tatjana pekingije „Jimmy” (lásd a cári család fejezetét).
• Alekszej életkora. Gyóni 14 évesnek írja; az 1904. augusztus 12-i születése szerint 1918 júliusában 13 éves volt.
• Verhas neve. Vargas, Varhat, Vergazi, Verhas, Wilton másolatában „Andras Verhas”.
• A Mebiusz-szál. Gyóni szerint más beszámolók is megerősítik, Kozlov szerint a Meiertől független beszámolókban nincs Mebiusz.
• Nagy Imre elfogása. Gyóni 1918 szeptemberére teszi a csehszlovák fogságot, Fodor dátumot nem ad.

Képek

Források lapszámokkal

A lapszámok a nyomtatott oldalszámokat jelentik, nem a PDF oldalait. A Forrásgyűjtemény és a Diterikhs-szöveg online közlés, ezért iratszámmal, illetve fejezettel hivatkozom rájuk. A Rappaport-hivatkozások a kötet névmutatójának oldalszámaira támaszkodnak.