Hattín-i csata, 1187

Jeruzsálemi Királyság, 1187 · szócikk

Szaladin serege a Jeruzsálemi Királyság tábori seregét 1187. július 4-én semmisítette meg a Hattín szarvai (arabul Qurun Hattin) nevű kialudt vulkán lábánál. Guy de Lusignan király fogságba esett, a Szent Keresztet elvesztették, Raynald de Châtillon-t, Oultrejourdain urát Szaladin kivégeztette, a fogságba esett templomosokat és johannitákat pedig lefejeztette. A csata után a királyság erődjei sorra megadták magukat, és 1187. október 2-án Jeruzsálem is Szaladin kezére került.

A cikk a csata előzményeit, a menetelést, a csatát és a főszereplők (Guy, Raynald, III. Raymond, Szaladin) sorsát követi végig, majd azt vizsgálja, hogyan ítéli meg a történetírás Hattín szerepét a keresztes államok (Outremer) történetében. A cikk főként a csatáról szóló latin, ófrancia és arab források közölt szövegeire, valamint Benjamin Z. Kedar, John France és más kutatók feldolgozására támaszkodik; a lapszámok a forrásjegyzékben szereplő kiadásokra vonatkoznak.

Előzmények (1186–1187)

A trónöröklés és a frakciók

IV. Balduin 1185. május 16. előtt halt meg, még nem volt 24 éves (Hamilton 2000, 210. o.). A trónt a nővére, Sibylla fia, a gyermek V. Balduin örökölte, aki 1186-ban, május és szeptember közepe között halt meg Akkóban (Hamilton 2000, 216. o.). III. Raymond tripoli gróf, a gyermekkirály régense a trón sorsa miatt szembekerült Sibyllával és férjével, Guy de Lusignan-nal. Sibylla Jeruzsálemben Heraclius patriárkától kapta meg a koronát, majd férjét, Guy-t tette meg társuralkodójának, és a második koronát az ő fejére tette (Hamilton 2000, 220–221. o.). A koronázás időpontját a források eltérően adják meg (1186. július 20., augusztus vagy szeptember közepe; uo., 221. o.). Mellettük Heraclius patriárka, Gerard de Ridefort, a templomosok mestere és Raynald de Châtillon állt; Raynald Jeruzsálem népét arra szólította, hogy fogadja el Sibyllát királynőnek, mert ő „a királyság legjogosabb örököse” (Hamilton 2000, 220. o.). Az Eracles szerint Raymond Tiberiásba vonult, majd Nablusba hívta a bárókat, ahová Guy, Raynald és Joscelin de Courtenay nem ment el; Hamilton ezt a beszámolót valószínűtlennek tartja, mert egy király temetése nem magánügy (217. o.). Raymond hívei pedig követséget küldtek Jeruzsálembe, hogy megtiltsák Sibylla megkoronázását (220. o.). Amikor a koronázás híre Nablusba ért, Raymond azt javasolta, hogy Humphrey de Toron-t és Isabel-t kiáltsák ki királlyá és királynévá; Humphrey ezt elutasította, éjjel elhagyta Nablust, és behódolt Guy-nak. Hamilton szerint ebben szerepet játszhatott, hogy anyja, Stephanie de Milly és mostohaapja, Raynald de Châtillon a másik oldalon állt (221. o.). A frakcióküzdelem hagyományos és újabb értelmezéséről a Hattín szerepéről szóló rész tárgyalja.

Hivatkozás: Hamilton 2000, 210., 216–217., 220–221. o.

Raynald de Châtillon

Raynald de Châtillon 1125 körül született, Donzy urának egyik fiatalabb fiaként, és Châtillon-sur-Loire ura lett. Türoszi Vilmos „szinte közkatonának” nevezte, Jean Richard kutatásai szerint azonban családja a 12. századi Burgundia nagy főúri házai közé tartozott. VII. Lajos oldalán részt vett a második keresztes hadjáratban, a Szentföldön maradt, és 1153-ban feleségül vette Constance-t, Antiochia özvegy hercegnőjét; a következő nyolc évben a fejedelemséget kormányozta. Erőszakos hírnévre tett szert: megkínozta Aimery de Limoges antiochiai patriárkát, mert az nem bocsátotta rendelkezésére az egyház vagyonának egy részét, és kifosztotta a bizánci Ciprus szigetét, mert Manuel Comnenus nem térítette meg a költségeit. 1159-ben Manuel Comnenus előtt meg kellett hódolnia, 1161-ben pedig Núr ad-Dín fogságába esett, és tizenöt évig Aleppóban raboskodott (Hamilton 2000, 104. o.).

Szabadulásának váltságdíját, 120 000 dinárt, a rokoni kapcsolatai miatt szabták olyan magasra: mostohalánya, Mary of Antioch Manuel Comnenus felesége volt, saját lánya, Agnes pedig III. Béla magyar király felesége lett (Hamilton 2000, 104–105. o.). Hamilton szerint a váltságdíjat valószínűleg a bizánci császár fizette ki (112. o.). Raynald legkésőbb 1176 májusában szabad volt: részt vett az Azaz körüli harcokban, majd Joscelin de Courtenay mellett Jeruzsálembe érkezett (105. o.).

Raynald lánya, Agnes (a magyar forrásokban Anna néven is szerepel) III. Béla magyar király felesége lett, így Raynald az Árpád-házzal is rokonságba került. Béla ifjúkorában Manuel Comnenus udvarában élt, és a császár lányával, Máriával jegyezték el; amikor ez a terv meghiúsult, a császárné féltestvérével, Agnesszel házasították össze (Kásler–Szentirmay 2021, 51–52. o.). A házasságot Kásler és Szentirmay 1170 tavaszára datolja (uo., 52. o.); ekkor Raynald még aleppói fogságban volt (Hamilton 2000, 104–105., 111. o.). Hamilton szerint Raynald királyi rokonsága, közöttük a magyar király is, a váltságdíj hatalmas összegét is magyarázza (104–105. o.). Agnes gyermekei között volt a későbbi I. Imre és II. András király is, így Raynald két magyar király nagyapja volt (Szent Korona Rádió 2019).

IV. Balduin rokonaként és Manuel Comnenus mostohaapjaként 1176–77 telén követségbe küldte Konstantinápolyba, hogy megújítsa a Bizánccal kötött, Egyiptom elleni szövetséget (Hamilton 2000, 111–112. o.). 1177 tavaszán, hazatérve megházasodott: Stephanie de Milly-t, Miles de Plancy özvegyét és Montréal úrnőjét vette feleségül, a király pedig neki adta Hebron hűbérbirtokát is; Montréal, Kerak és Hebron ura így a királyság negyedik legnagyobb vazallusa lett (117. o.). William of Montferrat 1177. júniusi halála után a király Raynald-ot nevezte ki végrehajtó régensévé. Türoszi Vilmos ekkor „bevált hűségű, szokatlan jellemszilárdságú” embernek nevezte; Hamilton szerint a kinevezés mégis megosztó volt, mert a király nem Raymond-ot választotta (118. o.).

A montgisard-i hadjáratot 1177 novemberében Raynald szervezte meg a beteg király mellett (Hamilton 2000, 133., 135. o.). Hamilton értékelése szerint a fiatal király bátorsága és Raynald jó vezetése tette lehetővé, hogy a királyság kis serege döntő vereséget mérjen a betörő erőkre (136. o.).

1181-ben, a fegyverszünet idején Raynald portyát vezetett az arábiai Tarbukig, a damaszkuszi zarándokút mentén. Hamilton szerint ez lekötötte a damaszkuszi sereget az aleppói interregnum idején, így Izz ad-Dín 1181. december 29-én békésen birtokba vehette Aleppót; ha ez a magyarázat helytálló, Raynald nem kósza rablólovagként járt el, hanem az önálló Aleppó megőrzésére törekedett, amely 1176 óta a királyi politika egyik sarokköve volt (170–171. o.). 1182–83 telén öt hadihajóból álló flottát építtetett: a hajókat Kerak birtokán készítették el szekciókban, tevéken szállították az Akabai-öbölhöz, ott szerelték össze és bocsátották vízre. Három hajó behatolt a Vörös-tengerbe, zarándok- és kereskedőhajókat zsákmányolt, majd a Rabigh-oázist is megtámadta; Raynald maga valószínűleg Eilat szárazföldi blokádját vezette. Szaladin egyiptomi helytartója, al-ʿĀdil Alexandriából hadihajókat vitetett a Vörös-tengerhez, és a frank flottát megsemmisítette; a foglyokat Szaladin parancsára kivégezték (179–183. o.). Hamilton szerint a modern történészek – Prawer kivételével – szinte egyhangúlag elhibázott vállalkozásnak tartották a hadjáratot, ő maga viszont Raynald kezdeményezőkészségét emeli ki (181–182. o.). Hozzáteszi, hogy Szaladin ettől kezdve tekintette Raynald-ot fő ellenségének (184. o.). 1183-ban Szaladin ostrom alá vette Kerakot (192–193. o.).

Hivatkozás: Hamilton 2000, 104–105., 111–112., 117–118., 133–136., 170–171., 179–184., 192–193. o.; Hamilton 1978, 97–108. o.; Kásler–Szentirmay 2021, 51–52. o.; Szent Korona Rádió 2019

Raynald karavántámadása

Raynald de Châtillon a Jordánon túli terület (Oultrejourdain) ura volt, Kerak és Montréal váraival. A források szerint egy fegyverszünet idején megtámadott egy Egyiptomból Damaszkuszba tartó karavánt. A támadás idejét a források eltérően adják meg (1186 vége vagy 1187 eleje). Szaladin kárpótlást követelt; a források szerint Guy is felszólította Raynald-ot, hogy adja vissza a zsákmányt, de Raynald ezt megtagadta. Ibn al-Athír szerint Szaladin ezután megesküdött, hogy Raynald-ot saját kézzel öli meg. Az Eracles szerint Raynald azt felelte, hogy „ő éppúgy király a saját földjén, mint Guy az övében, és nincs fegyverszünete a szaracénokkal”, a krónika pedig így fogalmaz: „a Jeruzsálemi Királyság elvesztésének oka e karaván elfoglalása volt” (Hamilton 2000, 225. o.). Hamilton hangsúlyozza, hogy az Eracles Raynald-hoz ellenséges forrás, és téved is (például abban, hogy Szaladin nővére a foglyok között volt), a lényeget azonban az arab történetírók megerősítik (225–226. o.). Ibn al-Athír és Imád ad-Dín szerint Raynald 1186-ban külön szerződést kötött Szaladinnal, és ʿamánt kapott területére, alattvalóira és családjára. Hamilton ezt valószínűtlennek tartja, és felveti, hogy Szaladin tanácsadói azért terjeszthették, hogy igazolják Raynald kivégzését, amelyet például al-Fādil is helytelenített, mert az iszlám jog szerint nem szabad megadott foglyot megölni (225. o.). Szaladin 1187 márciusában Damaszkuszból csapatokat kezdett összevonni, majd Bosrába ment, hogy megakadályozza Raynald támadását a mekkai zarándoklatról hazatérő nővére karavánja ellen (226. o.). Hamilton szerint az a karavánelfogás, amelynél Raynald a király kérése ellenére sem engedte szabadon a foglyokat, valószínűleg a tarbuki portya idején (1181) történt, és Ernoul ezt az epizódot kétszer is elmondja (171. o.); az Eracles viszont a karaván elfogását 1186–87 telére teszi (225. o.).

Hivatkozás: Hamilton 2000, 171., 225–226. o.

Mayer megfogalmazása szerint Raynald de Châtillon 1179-ben, 1182-ben és 1186-ban is megtámadott muszlim karavánokat érvényes fegyverszünet idején, és nem tett jóvá semmit. Guy panaszára azt felelte, hogy ő „sires de sa terre”, ahogy Guy király a saját országában, és a királyság fegyverszünetei rá nem vonatkoznak; Mayer ezt a magatartást a korona jogának, a karavánok megadóztatásának megszerzésére irányuló törekvéssel magyarázza („valószínűleg”). 1183-as vörös-tengeri vállalkozását ugyanott említi (Mayer, NCMH IV/2, 662. o.).

Cresson és a megbékélés

Raymond Szaladinnal fegyverszünetet kötött, és megengedte, hogy egy muszlim erő átvonuljon Galileán. A cressoni csatában (1187. május 1.) Gerard de Ridefort templomosai és johannitái megtámadták ezt az erőt, és a lovagok nagy része elpusztult: Hamilton szerint mintegy 130 lovag és 300 sergeant állt szemben körülbelül 7000 muszlimmal; csak Gerard és három másik lovag menekült meg, Roger des Moulins, a johannita mester elesett (227–228. o.). Raymond ezután kibékült Guy-vel, és csatlakozott a királyi sereghez. Az Eracles Gerard-ot teszi felelőssé az ütközetért, Hamilton azonban a kortárs Libellus de Expugnatione Terrae Sanctae beszámolóját tartja megbízhatóbbnak, mert Ernoul nem volt szemtanúja a csata előtti vitáknak (228. o.). A békülést Hamilton szerint nem pusztán megbánás magyarázza: Ibn al-Athír szerint Raymond galileai és tripoli vazallusai a hűség felmondásával fenyegették, és Ibn al-Athír és Kamāl ad-Dín egyaránt kiközösítésről és házassága érvénytelenítéséről számol be (228–229. o.).

Hivatkozás: Kedar 1992, 24. jegyzet (Cresson: Ernoul, 159. o.); Hamilton 2000, 227–229. o.

A sereg gyülekezete és a saffuriyyai döntés

A keresztes sereg Saffuriyyánál (La Saphorie, Nazareth közelében) gyülekezett. A királyság szinte minden mozgósítható erejét összevonta, ezért az erődök helyőrségei kicsik maradtak (Hamilton 2000, 229. o.). Szaladin június 27-én al-Uqhuwánánál, 30-án Kafr Sabtnál táborozott, és július 2-ig ott maradt; Saffuriyya forrásainál eredménytelenül próbálta csatára kényszeríteni a frankokat, ezért megtámadta Tiberiást. Robert Irwin ezzel szemben úgy látja, hogy Szaladin valószínűleg nem számított arra, hogy Guy seregével nyílt csatába kerül, esetleg csak Tiberias várát akarta elfoglalni, és a győzelem kiaknázására előzetesen nem készült fel (Irwin, Oxford Illustrated History, 236. o.). A város várát Raymond felesége, Eschiva védte, és segítséget kért (Kedar 1992).

A királyság tábori hadereje John France szerint a szokásos erejénél jóval nagyobb volt. Magját a királyság bárói és lovagjai alkották, mintegy 600 nehézlovas, mellettük 5000–6000 gyalogos állt a telepesek közül; a templomosok és a johanniták egyenként mintegy 300 lovagot állíthattak ki turkopoljaikkal és gyalogosaikkal, mindkét rend pedig zsoldosokat is fogadhatott (France 2015, 56. o.). A hattíni hadjáratra France szerint nagy erőfeszítéssel mintegy 18 000 fős sereget állítottak fel, benne 1200 lovaggal; ez kortárs mércével hatalmas haderő volt, hiszen 1214-ben Bouvines-nél mindkét oldalon csak 1200 lovag és 6000–7000 gyalogos állt (France 2015, 56. o.). A létszámbecsléseket a középkori seregek esetében mindig fenntartással kell kezelni.

A források szerint a király tanácsot tartott. Raymond azt javasolta, hogy ne induljanak Tiberiás felé: a menetelés pontosan az volt, amit Szaladin akart, Saffuriyya pedig erős, vízzel ellátott védőállás volt. Az akkói tanácskozáson Raynald de Châtillon és Gerard de Ridefort gyávának nevezte Raymond-ot, és azzal vádolta, hogy eladta magát a szaracénoknak (Runciman 1999, 289. o.). A július 2-i saffuriyyai tanács France szerint végül Raymond tanácsát fogadta el, a sereg tehát a táborban maradt volna; éjszaka azonban Gerard de Ridefort négyszemközt azt mondta Guy-nak, hogy ne bízzon az „áruló” Raymond-ban, és reggel Guy elrendelte a menetet Tiberiás felé (France 2015, 86. o.; Runciman 1999, 289. o.). Hamilton szerint a döntés Guy-é volt; Smail rámutatott, hogy Guy-t 1183-as tétlensége miatt erős erkölcsi nyomás terhelte (Hamilton 2000, 230. o.). Mayer a döntést a templomos mester szerepével is összefüggésbe hozza: szerinte a mester változtatta meg a király szándékát, „talán” azért, mert a II. Henrik angol király által letétbe helyezett kincset az engedélye nélkül megnyitotta, és sikerrel kellett igazolnia a lépést (Mayer, NCMH IV/2, 662. o.). Boas a régészeti összefoglalóban megjegyzi, hogy a katonai rendek részt vettek az olyan haditanácsokon, mint amely a hattíni menetelést javasolta (Boas 2006, 17. o.). A beszámolókat a személyes ellentétek színezik. Kedar nem talál a forrásokban hivatalos tanácsot: szerinte Guy Eschiva segélykérése után „végül döntött” az indulásról (Kedar 1992).

Hivatkozás: Hamilton 2000, 229–230. o.; France 2015, 56. o.; Nicolle 1993, 62. o.; France 2015, 86. o.; Kedar 1992 (14. jegyzet).

A menetelés és a szomjúság (július 3.)

A frank sereg július 3-án kora reggel indult el Saffuriyyából Tiberiás felé. Kedar szerint délben elhaladtak a Turan-forrásnál, majd továbbmentek; Szaladin ezt a lépést hibának tartotta. A muszlim szárnyak elfoglalták a forrást, és a frankok alig három–négy kilométer megtétele után nagyrészt körbezárva maradtak. Nicolle szerint a sereg a Turan-forrásnál sem állt meg inni, a vízhiány miatti aggodalom pedig már az indulás előtt rontotta a hangulatot (Nicolle 1993, 62–63. o.). Kedar a források hozamának összevetéséből azt a következtetést vonja le, hogy a kis Turan-forrás nem tudta ellátni az egész sereget, ezért a továbbindulás nem volt egyértelmű baklovás.

France rekonstrukciója szerint a sereg három „dobozban” menetelt. Az élcsapatot Raymond vezette, mert a szokás szerint azt a sereget az a báró vezette, akinek földjén áthaladtak; a középső egységet a király és a Szent Kereszt kísérte, az utóvédet Balian d’Ibelin irányította, és azt nagyrészt a templomosok és a johanniták adták. Mindegyik egységben a lovagok alkották az ütőerőt, körülöttük gyalogosok és íjászok védték a lovakat a muszlim lovasíjászoktól; France egy-egy lovagblokkot mintegy 400 főre becsül. A mintegy tíz méter széles római úton a három egység együtt több mint egy kilométer hosszan nyúlt el, a hőségben és a porban a három parancsnok közötti érintkezés rendkívül nehéz lehetett (France 2015, 88–90. o.). Szaladin a seregét manőverező egységekre osztotta: a jobbszárny Taqi ad-Dín, a balszárny Muzaffar ad-Dín (Gökböri) parancsnoksága alá került, a középsőt ő maga vezette; a muszlim támadások különösen az utóvédre összpontosultak (France 2015, 91. o.). France szerint a vízhiány a lovakat is megviselte: egy ezer fontos hadilónak naponta több mint 45 liter vízre van szüksége (France 2015, 92. o.). Az éjszakai táborhelyet France a Libellus alapján Maskana környékére teszi, és úgy látja, hogy a Maskananál való megállás miatt a seregnek a következő napon vízhiányban és kialvatlanul kellett harcolnia (France 2015, 92–94. o.).

A sereg éjszakára Maskanánál (Marescalcia) táborozott. Itt a szomjúság már kínzó volt. Szaladin emberei a Tiberiás-tóból vízzel ellátták magukat, a frankoknak alig volt vízkészletük (Nicolle 1993, 64. o.). A források szerint a muszlimok éjszaka imádkoztak, énekeltek és dobokat vertek (Nicolle 1993, 64. o.). A száraz füvet felgyújtották: Ernoul és az Eracles szerint Szaladin maga parancsolta meg, hogy gyűjtsenek rőzsét, száraz füvet és tarlót, és gyújtsanak tűzeket a keresztesek tábora körül, így a füst és a nap hevének együttes hatása is gyötörte őket. Az Eracles szerint a tóról hozott vizet a keresztesek szeme láttára kiöntötték, hogy ők és a lovaik még jobban szenvedjenek a szomjúságtól (Eracles, 40–41. fejezet; Ernoul, Hyams–Edbury ford.). A tűz időpontját a források eltérően adják meg: július 3. éjszakája, július 4. reggele, a sikertelen frank roham, Raymond kitörése vagy a hattíni szarvaknál történt táborverés után (Kedar 1992; Nicolle 1993, 65. o.).

A tűz célját a források nem a szomjúság fokozásaként írják le, hanem a hő, a füst és a takarás eszközeként. Az Eracles szerint július 4-én reggel a muszlimok a Barof síkján álló magas füvet minden oldalról felgyújtották, mert a szél onnan fújt, „hogy a tűz éppen annyi kárt okozzon, mint a nap”, és a roham előtt megvárták a delet (Eracles, Tibble 2018, 331. o. nyomán). Ibn al-Athír szerint a füvet muszlim önkéntesek gyújtották fel, a szél pedig a hőt és a füstöt a frankok felé vitte; nála a szomjúság, a forróság, a tűz hője, a füst és a harc hevessége együtt sújtotta a sereget (Tibble 2018, 343. o. nyomán). Tibble szerint a tűz a hőség hatását fokozta, és eltakarta a muszlim lovasíjászok közeledését (331. o.). Smail a tűzgyújtást a muszlim hadviselés ismétlődő fogásaként említi, amelyet Antiochia előtt 1098. június 28-án és Hattínnál is alkalmaztak, hogy a latin oszlopot láng és füst gyötörje (Smail 1995, 159. o.). France ezzel szemben az éjszakai tüzekről azt írja, hogy a muszlim gyalogosok azért gyújtották őket, hogy a tábor fölött fojtogató füst vonuljon el, fokozva a szomjúság okozta nyomorúságot (France 2015, 95. o.). A tüzet később a Hattín szarvaira szorult gyalogosok ellen is használták: Bahā’ ad-Dīn szerint a muszlimok tüzet gyújtottak körülöttük, a szomjúság pedig megadásra kényszerítette őket (Tibble 2018, 337. o. nyomán). A szomjúság fokozására szolgáló külön fogásról csak az Eracles ír, amely szerint a tóról hozott vizet a keresztesek szeme láttára kiöntötték.

A menetelés útvonalát és Szaladin szándékait Lyons és Jackson is rekonstruálta (Lyons – Jackson 1982, 259–261. o.).

Hivatkozás: Kedar 1992 (18–20., 26. jegyzet; Imád ad-Dín, ed. Landberg, 105–107. o.; Libellus, 222–223. o.); Nicolle 1993, 62–65. o.; France 2015, 88–95. o.; Smail 1995, 159. o.; Tibble 2018, 331., 337., 343. o.; Eracles (Lyon), 40–41. fejezet (Edbury 1996); Ernoul (Hyams–Edbury ford.)

Hattín szarvai: a csata (július 4.)

A Hattín szarvai kétcsúcsú, kialudt vulkán a Tiberiás-tótól nyugatra; a csata napján a tetején régi falállományok álltak (Kedar 1992). Reggel a muszlim erők visszahúzódtak, majd a hőség erősödésével újra támadtak. Szaladin az éjszaka folyamán négyszáz teher nyílvesszőt osztatott ki, hetven tevén pedig további tartalékot készíttetett elő (Nicolle 1993, 64. o.); a frank lovasság az első támadások visszaverése közben sok lovát elvesztette (Nicolle 1993, 72. o.). A források nem értenek egyet abban, hogy az első összecsapást templomosok rohama indította-e el (Kedar 1992).

Raymond lovas csapata kitört a bezárásból, és elmenekült. A Libellus szerint a lovagok úgy döntöttek, hogy áttörnek, miután elvágták őket a sereg többi részétől; az ófrancia változatok szerint a király parancsára rohamozott. Richard szerint Raymond kétszer indult a tavi vízhez, a második roham áttört, és Tíruszba jutott (Richard 1999, 207. o.). Nicolle szerint Szaladin jobbszárnyának parancsnoka, Taki ad-Dín egységei félrehúztódtak, és átengedték a kitörőket (Nicolle 1993, 73. o.). Ernoul szerint a tripoli gróf osztályából mindössze tíz-tizenkét lovag menekült meg, Raymond pedig nem mert Tiberiásba menni, hanem Tírusz felé vette útját; ugyanez a krónika azt is állítja, hogy öt tripoli lovag átállt Szaladinhoz, és támadásra buzdította, mondván, hogy a keresztények vereséget szenvedtek (Ernoul, Hyams–Edbury ford.).

A gyalogos hadak nagy része a Hattín szarvaira húzódott fel, és a további harcban nem vett részt. Kedar szerint a harc Raymond elmenése után is hosszú ideig tartott. Ibn al-Athír al-Afdalnak, Szaladin fiának a szemtanúi beszámolóját őrizte meg: a keresztesek két lovasrohamot indítottak lefelé Szaladin ellen, mindkettőt visszaverték, és Szaladin azt mondta a fiának, hogy addig nem nyerték meg a csatát, amíg Guy sátra el nem esik (Richards 2007, 323. o.; Nicolle 1993, 77. o.). A sátor végül elesett: al-Afḍal elbeszélése szerint Szaladin az első roham után, amikor a frankok visszaszorították a muszlimokat, sápadtan megragadta a szakallát, és ezt kiabálta: „Hazudtoljátok meg az ördögöt!”; amikor a sátor ledőlt, leszállt a lováról, hálából földre borult Isten előtt, és örömében sírt (Ibn al-Athír). A csata időrendjét a kortársak eltérően adják meg: az Eracles szerint Szaladin tercia és nóna között megnyerte az egész csatateret, az itáliai johannita mesternek (Archumbald) a csata után két hónapnál korábban írt levél szerint viszont nónától vesperásig folyt a legádázabb harc (Eracles, 42. fejezet; levél Archumbald-hoz; Edbury 1996).

France szerint a keresztesek célja valószínűleg a víz elérése volt: a legközelebbi forrás Hattín falujánál volt, mintegy öt kilométerre északra, de oda csak a két szarv közötti, enyhén lejtő szurdokon át lehetett eljutni, amelyet Taqi ad-Dín csapatai elzártak (France 2015, 96–97. o.). A források szerint a gyalogosok jelentős csoportja elhagyta a sereget: Ernoul szerint a gyalogos sergeantek „szomjúságtól kiszáradt torokkal” a szaracénoknak adták meg magukat, a Libellus szerint a hegy tetejére menekültek, és a király kérésére azt felelték, hogy szomjan halnak, és nem harcolnak (France 2015, 97. o.). A Libellus szerint az utóvéd – a templomosok, a johanniták és a turkopolok – rohamot kísérelt meg, majd a király központi egységébe szorult vissza; Guy sátrak felállítását rendelte el a szarv alsó lejtőin, hogy megtörje a muszlim rohamokat (France 2015, 98. o.). Guy maradék lovassága a Szent Kereszt körül gyülekezett a nyugati szarv lejtőjén, és onnan több rohamot intézett; France szerint a végén mintegy 150 fő maradt, akik – egy muszlim krónikás szerint – „leszálltak lovaikról, és a földre ültek” (France 2015, 99–100. o.).

A Szent Kereszt a muszlimok kezére került. Heraclius patriárka betegségére hivatkozva nem ment el a sereggel, az ereklyét a Szentsír priorjára bízta, hogy az akkói püspöknek adja át (Runciman 1999, 288. o.); France szerint a Keresztet az akkói püspök vitte, és amikor elesett, a ramlai püspök vette át (France 2015, 85. o.). Imád ad-Dín szerint a frankokat a Kereszt elvesztése jobban sújtotta, mint a király elfogása (Kedar 1992). A Keresztet fejjel lefelé, egy lándzsára tűzve Damaszkuszba vitték (Hamilton 2000, 234. o.). A Kereszt elfoglalásának idejét a források nem rögzítik; Nicolle szerint Taki ad-Dín csapatai szerezték meg (Nicolle 1993, 76. o.).

Hivatkozás: Libellus (Stevenson), 222–226. o.; Eracles, 62–64. o.; Eracles (Lyon), 42. fejezet (Edbury 1996); Ernoul (Hyams–Edbury ford.); Kedar 1992 (27–31., 45–50. jegyzet); Richard 1999, 207. o.; Richards 2007, 323. o.; Nicolle 1993, 64., 72–73., 76–77. o.; France 2015, 96–100. o.; Hamilton 2000, 234. o.

A csata után

Guy-t és Raynald-ot a csata végén Szaladin sátrába vitték. Az egyik arab beszámoló szerint a királyt egy Dirbász nevű kurd, Raynald-ot pedig Ibrahim al-Mihráni emír szolgája ejtette foglyul (Kedar 1992). Szaladin italt nyújtott Guy-nak: a muszlim szokás szerint az ellenségtől kapott ital a megkegyelmezés jele volt (Nicolle 1993, 77–78. o.). A jelenetet a források eltérően mondják el. Al-ʿUmarī szerint a szomjas király hóval hűtött vizet kapott, és továbbadta Raynald-nak; Szaladin ekkor azt mondta, hogy „ez az átkozott ember nem az én engedélyemmel ivott vizet; ha úgy lett volna, biztonságban volna” (al-ʿUmarī, Lundquist ford. 1992). Ernoul szerint Szaladin aranypohárban hígított szirupot adott Guy-nak, aki mohón ivott; Raynald viszont visszautasította a poharat, mire Szaladin így szólt: „Igyál, mert soha többé nem fogsz inni!” (Ernoul, Hyams–Edbury ford.; a mondatot az Eracles is megőrizte, 43. fejezet).

Szaladin ezután szemére vetette Raynald-nak a karavántámadást és az esküszegést; al-ʿUmarī szerint ő maga végzett vele. A kivégzés módjáról a források eltérnek: Bahāʾ ad-Dīn szerint Szaladin egyetlen kardcsapással ölte meg, más beszámolók szerint a testőrei fejezték le a jelére. Ernoul szerint Szaladin előbb megkérdezte Raynald-tól, mit tenne vele, ha a helyzetük fordított volna; Raynald azt felelte, hogy levágná a fejét. Ernoul és az Eracles egybehangzóan úgy írja, hogy Szaladin kardját átdöfte rajta, a közelben álló mamelukok pedig levágták a fejét; Ernoul szerint Szaladin a vérből a saját fejére hintett a bosszú jeléül, a fejet pedig Damaszkuszba küldték, ahol végighurcolták a földön (Ernoul; Eracles, 43. fejezet). Hamilton szerint Szaladin előbb felajánlotta Raynald-nak az életet az iszlám felvétele ellenében, de Raynald ezt elutasította (Hamilton 2000, 230. o.). Guy-t a források szerint azzal nyugtatta meg, hogy királyok nem ölnek királyokat.

Guy-t Damaszkuszba vitték, és 1188-ban szabadon engedték (Hamilton 2000, 231. o.; Runciman 1999, 293. o.; Mayer, NCMH IV/2, 663. o.). A fogságba esett főurak közül a legnagyobbakat, köztük Gerard de Ridefort templomos mestert, Damaszkuszban tartották fogva (Runciman 1999, 291. o.).

Hivatkozás: Kedar 1992; Ernoul (Mas Latrie), 168. o.; Ernoul (Hyams–Edbury ford.); Eracles (Lyon), 43. fejezet (Edbury 1996); al-ʿUmarī, Masālik al-absār (Lundquist ford. 1992); Richards 2007, 323. o.; Newby 1992; Nicolle 1993, 77–78. o.; Hamilton 2000, 230–231. o.; Runciman 1999, 291., 293. o.

A foglyok, a kivégzések és a csatatér

A csata után Szaladin a fogságba esett templomosokat és johannitákat kivégeztette; France szerint Szaladin fejenként ötven dinárt ajánlott a foglyul ejtőknek, és 200 foglyot fejeztettek le azonnal (France 2015, 103. o.); a menekülő templomos Terricus levele szerint a rend 230 testvért veszített a kivégzéseknél (France 2015, 104. o.); Nicolle 230-at említ (Nicolle 1993, 79. o.). Nicolle szerint a foglyok az áttérés és a kivégzés között választhattak (Nicolle 1993, 79. o.). Kivételt Gerard de Ridefort, a templomosok mestere képezett, akit később, mint a többi fontos foglyot, váltságdíj fejében szabadon engedtek (Hamilton 2000, 231. o.; Runciman 1999, 291. o.; Payne 1998, 208. o.; Nicholson 2004, 54. o.). Imád ad-Dín leírása szerint tudósok, szúfik és aszkéták kérték, hogy ők végezhessenek egy-egy fogollyal, miközben Szaladin vidáman ült emelvényén (Gabrieli 1969, 82–83. o.; Hamilton 2000, 231. o.). Irwin összefoglalása szerint a legelőkelőbb keresztény foglyok többségét végül kiváltották, a szúfi misztikusok viszont megkapták a kiváltságot, hogy a fogságba esett templomosokat és johannitákat lefejezzék (Irwin, Oxford Illustrated History, 236. o.). A fogságba esett turkopolokat¹ is kivégezték, mert Szaladin megtért muszlimoknak tekintette őket, az ayyubida jog szerint pedig a hitehagyás halálbüntetést vont maga után (Richard 1999, 207. o.; Nicolle 1993, 78. o.).

A többi foglyot rabszolgának adták el. A magas rangú bárókat Damaszkuszban tartották fogva, és jól bántak velük (Runciman 1999, 291. o.). Eschiva, Raymond felesége kíséretével és javaival Tripoliba távozhatott (Runciman 1999, 292. o.); a várat július 5-én adta át (Nicolle 1993, 78. o.).

Szaladin a déli szarvon győzelmi kupolát építtetett; a helyét az 1976-os és 1981-es ásatások azonosították (Kedar 1992, 57–63. jegyzet; Nicolle 1993, 79. o.). Thietmar később, 1217 körül már elhagyatottnak írta le a helyet (Kedar 1992, 61. jegyzet: Thietmar, ed. Laurent, 4–5. o.).

Hivatkozás: France 2015, 103. o.; Payne 1998, 208. o.; Nicholson 2004, 54. o.; Gabrieli 1969, 82–83. o.; Richard 1999, 207. o.; Nicolle 1993, 78–79. o.; Hamilton 2000, 231. o.; Runciman 1999, 291–293. o.; Kedar 1992 (57–63. jegyzet).

A csata következményei (1187)

Jonathan Phillips az Oxford-kötetben Hattínt úgy foglalja össze, hogy Szaladin július 4-én szétverte a Guy de Lusignan vezette telepesek seregét, és a frankok létszámhiánya világossá vált, a települések pedig csaknem védtelenné váltak (Phillips, Oxford Illustrated History, 126. o.). A frank sereg csaknem teljes egészében megsemmisült vagy fogságba esett; körülbelül kétszáz lovag menekült meg (France 2015, 102. o.); Nicolle az elmenekültek számát háromezerre becsüli (Nicolle 1993, 79. o.). Az erődök helyőrségei kicsik voltak, ezért Szaladin gyorsan haladt: Akkó július 10-én, Sidon július 29-én, Bejrút augusztus 6-án adta meg magát, Jaffát al-Ádil rohammal vette be, Tírusz azonban kitartott (Runciman 1999, 292. o.). 1188 őszére a belső országrész minden latin erődje elesett, a nagyobb tengerparti városok közül csak Tírusz, Tripoli és Antiochia maradt kézen (Humphreys, NCMH IV/2, 746. o.). Jeruzsálem október 2-án adta meg magát (Runciman 1999, 295. o.; Irwin, Oxford Illustrated History, 236. o.). Forey szerint a johannita Belvoir-vár több mint egy évig kitartott Hattín után, Szaladin akkor sem Crac des Chevaliers-t, sem Margatot nem tudta bevenni, a templomos Gaza viszont harc nélkül megadta magát (Forey, Oxford Illustrated History, 194. o.).

Raymond 1187 szeptemberében Tripoliban meghalt (Hamilton 2000, 231. o.; Mayer, NCMH IV/2, 663. o.); Runciman 1187 végére teszi a halálát, és mellhártyagyulladásként adja meg az okát (Runciman 1999, 297. o.). A hír Európában erős hatást keltett: III. Orbán pápa október 20-án meghalt, a hagyomány szerint bánatában (Nicolle 1993, 88. o.), VIII. Gergely Audita tremendi kezdetű, október 29-i bullája és a „szaladini tized” pedig a harmadik keresztes hadjáratot készítette elő (Robinson, NCMH IV/2, 343. o.; Cazel 1955, 385–392. o.). A hadjárat 1189-ben kezdődött; ennek során I. (Barbarossa) Frigyes császár 1190. június 10-én a Szalef folyóban fulladt vízbe.

A keresztes erők katonai hatalma végül 1244-ben, La Forbie-nál omlott össze (Richard 1999, 330. o.).

Hivatkozás: France 2015, 102. o.; Mayer, NCMH IV/2, 662–664. o.; Humphreys, NCMH IV/2, 746. o.; Robinson, NCMH IV/2, 343. o.; Hamilton 2000, 231. o.; Nicolle 1993, 79., 88. o.; Runciman 1999, 292., 295., 297. o.; Cazel 1955, 385–392. o.; Richard 1999, 330. o.

Hattín szerepe Outremer történetében

A fordulópont

Hattín a keresztes államok történetének legismertebb fordulópontja. A csatával a Jeruzsálemi Királyság tábori hadereje megsemmisült, a város és a Szent Kereszt elveszett, a keresztes uralom pedig a tengerparti városokra szűkült. Hamilton szerint ezzel véget ért az első keresztes királyság (Hamilton 2000, 234. o.). A királyság fővárosa később Akkó lett, a keresztes uralom pedig a tengerparton 1291-ig fennmaradt.

A hagyományos magyarázat

A 20. századi történetírás hosszú ideig Steven Runciman és Marshall Baldwin kétpárti magyarázatát követte. Eszerint a vereség a „rossz” párt (Ágnes, Heraclius, Guy, Gerard de Ridefort) hatalomra jutása és Raynald nyugtalan politikája miatt következett be, Raymond és hívei békepolitikája pedig sikerre vezetett volna. Ez a kép Türoszi Vilmos és Ernoul krónikájára támaszkodott (lásd a IV. Balduinról szóló cikk „Történetírás” részét).

A felülvizsgálat

Az 1970-es évek óta a kutatók újraértékeltek Szaladint (Ehrenkreutz 1972, Lyons és Jackson 1982), Raynald de Châtillon-t (Hamilton 1978, 97–108. o.) és Guy-t (Smail 1983), a két frakció létét pedig kétségbe vontak (Edbury 1993; Hamilton 2000, 3–4. o. nyomán). Kedar 1992-es tanulmánya a csata lefolyását vizsgálta újra a források és a terep alapján: a vízforrások hozamának összevetéséből azt a következtetést vonta le, hogy a frankok menetelése nem volt egyértelmű baklovás. John France 2015-ben monográfiát közölt a csatáról. Hans Eberhard Mayer a 2004-es kézikönyvi fejezetében a frakciókra épülő képet fenntartja, megjegyezve, hogy azt újabban megkérdőjelezték (Mayer, NCMH IV/2, 659. o.).

A keresztes hadviselés

R. C. Smail a keresztes hadviselést elemezve (Crusading Warfare) azt vizsgálta, hogy a frank vezetők miért kerülték lehetőség szerint a nyílt csatát. Hattínnél a tábori sereg megsemmisülése azt jelentette, hogy az erődök kis helyőrségei már nem tudták megvédeni a királyságot (Hamilton 2000, 230. o.).

Hivatkozás: Hamilton 2000, 230., 234. o.; Kedar 1992; France 2015; Smail 1995; Runciman 1999; Baldwin 1969.

Források és irodalom

Források

• De expugnatione Terrae Sanctae libellus, ed. J. Stevenson (Rolls Series 66, London, 1875), 219–226. o.
• Chronique d'Ernoul et de Bernard le Trésorier, ed. L. de Mas Latrie (Paris, 1871); angol fordítás: P. Hyams, P. Edbury korábbi változata alapján (Internet Medieval Sourcebook, Fordham University).
• Eracles (a Türoszi Vilmos-krónika ófrancia folytatása); angol fordítás: Peter W. Edbury: The Conquest of Jerusalem and the Third Crusade: Sources in Translation (Aldershot: Scolar Press, 1996); ebben szerepel a Lyon-Eracles 40–43. fejezete, a Colbert–Fontainebleau-változat és a johannita mesternek (Archumbald) írt kortárs levél.
• Imád ad-Dín al-Iszfahání: al-Fath al-qussi; kiadás: Conquête de la Syrie et de la Palestine par Saladin, ed. C. de Landberg (Leiden, 1888); francia fordítás: H. Massé (Paris, 1972).
• Ibn al-Athír: The Chronicle of Ibn al-Athīr for the Crusading Period from al-Kāmil fī’l-Ta’rīkh, 2. rész: The Years 541–589/1146–1193, ford. D. S. Richards (Aldershot: Ashgate, 2007), 323. o.
• Francesco Gabrieli: Arab Historians of the Crusades (ford. E. J. Costello; London: Routledge & Kegan Paul, 1969; Routledge Revivals, 2010), 82–83. o. (Imád ad-Dín).
• al-ʿUmarī: Masālik al-absār fī mamālik al-amsār; angol fordítás: Eva Rodhe Lundquist, Saladin and the Crusaders: Selected Annals (Studia Orientalia Lundensia 5, Lund, 1992).

Irodalom

• Benjamin Z. Kedar: The Battle of Hattin Revisited. In: B. Z. Kedar (szerk.): The Horns of Hattin (Jerusalem: Yad Izhak Ben-Zvi, 1992).
• John France: Hattin (Oxford: Oxford University Press, 2015), 56., 85., 86., 88–94., 96–100., 102., 103., 104. o.
• Bernard Hamilton: The Leper King and His Heirs: Baldwin IV and the Crusader Kingdom of Jerusalem (Cambridge University Press, 2000), 104–105., 111–112., 117–118., 133–136., 170–171., 179–184., 192–193., 210., 216–217., 220–221., 225–231., 234. o.
• Bernard Hamilton: The Elephant of Christ: Reynald of Châtillon. Studies in Church History 15 (1978), 97–108. o.
• Kásler Miklós – Szentirmay Zoltán (szerk.): Identifying the Árpád Dynasty Skeletons Interred in the Matthias Church (Budapest, 2021), 51–52. o. (Historical Background fejezet).
• A becstelen lovag: Chatilloni Raynald, II. András nagyapja. Szent Korona Rádió, 2019. június 26. (szentkoronaradio.com).
• Malcolm C. Lyons – D. E. P. Jackson: Saladin: The Politics of the Holy War (Cambridge, 1982), 259–261. o.
• R. C. Smail: Crusading Warfare, 1097–1193 (Cambridge, 1956; 2. kiad. 1995), 159. o.
• Steve Tibble: The Crusader Armies: 1099–1187 (New Haven – London: Yale University Press, 2018), 331., 337., 343. o.
• R. C. Smail: The Predicaments of Guy of Lusignan, 1183–87. In: B. Z. Kedar – H. E. Mayer – R. C. Smail (szerk.): Outremer: Studies in the History of the Crusading Kingdom of Jerusalem Presented to Joshua Prawer (Jerusalem: Yad Izhak Ben-Zvi, 1982), 159–176. o.
• Peter W. Edbury: Propaganda and Faction in the Kingdom of Jerusalem: The Background to Hattin. In: M. Shatzmiller (szerk.): Crusaders and Muslims in Twelfth-Century Syria (Leiden: Brill, 1993), 173–189. o.
• Andrew S. Ehrenkreutz: Saladin (Albany: State University of New York Press, 1972).
• Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. II. A Jeruzsálemi Királyság és a Frank Kelet 1100–1187. Ford. Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris, 1999, 186., 288–293., 297., 306–308. o. (eredeti: A History of the Crusades, II, Cambridge: Cambridge University Press, 1952).
• Marshall W. Baldwin: The decline and fall of Jerusalem, 1174–1189, és H. A. R. Gibb: The Rise of Saladin, 1169–1189 in: K. M. Setton (szerk.), A History of the Crusades, I.
• Jean Richard: The Crusades, c. 1071–c. 1291 (Cambridge University Press, 1999), 207., 330. o.
• Hans Eberhard Mayer: The Latin East, 1098–1205. In: David Luscombe – Jonathan Riley-Smith (szerk.): The New Cambridge Medieval History, IV/2 (Cambridge University Press, 2004), 659–664. o.
• Adrian J. Boas: The Archaeology of the Military Orders: A Survey of the Urban Centres, Rural Settlements and Castles of the Military Orders in the Latin East (c. 1120–1291). London – New York, Routledge, 2006, 17., 64–65. o.
• Stephen Humphreys: Zengids, Ayyubids and Seljuqs. In: uo., 746. o.
• I. S. Robinson: The Papacy, 1122–1198. In: uo., 343. o.
• Alan Forey: The Military Orders, 1120–1312. In: Jonathan Riley-Smith (szerk.): The Oxford Illustrated History of the Crusades (Oxford University Press, 1995), 190., 194. o.
• Robert Irwin: Islam and the Crusades, 1096–1699. In: Jonathan Riley-Smith (szerk.): The Oxford Illustrated History of the Crusades (Oxford University Press, 1995), 235–236., 256. o.
• Jonathan Phillips: The Latin East, 1098–1291. In: Jonathan Riley-Smith (szerk.): The Oxford Illustrated History of the Crusades (Oxford University Press, 1995), 126. o.
• David Nicolle: Hattin 1187: Saladin's Greatest Victory (Osprey Campaign Series 19, London: Osprey, 1993), 44., 47–48., 62–65., 72–73., 76–79., 88. o.
• Helen Nicholson: The Knights Templar (Sutton, 2004), 54. o.
• Robert Payne: The Crusades (Wordsworth, 1998), 208. o.
• P. H. Newby: Saladin in his Time (Dorset Press, 1992).
• Fred A. Cazel: The Tax of 1185 in Aid of the Holy Land, Speculum 30/3 (1955), 385–392. o.