IV. Balduin, a leprás király

Jeruzsálemi Királyság, 1174–1185 · szócikk

IV. Balduin (1161 – 1185 tavasza), a Jeruzsálemi Királyság hatodik latin királya 1174-től haláláig uralkodott. Tizenhárom évesen került a trónra, és uralkodása nagy részében a lepra egyre súlyosabb tüneteivel élt: a végén vak volt, kezeit és lábait nem tudta használni, hordszéken vitték. Ennek ellenére 1177-ben, tizenhat évesen részt vett a montgisard-i csatában, amelyben a keresztesek jóval nagyobb sereget győztek le Szaladin ellen, és haláláig megőrizte a királyi hatalmat.

A hagyományos történetírás az ő uralkodását a hanyatlás korának tekintette: szerinte a beteg király mellett alkalmatlan emberek kerültek hatalomra, akik elvetették Tripoli grófjának, III. Raymond-nak a tanácsát, és fölöslegesen szembeszálltak Szaladinnal. Bernard Hamilton The Leper King and His Heirs (2000) című monográfiája ezt a képet cáfolja. Szerinte a Szaladinnal kötendő tartós béke nem volt reális lehetőség, a fiatal király kiváló hadvezér volt, és azért kellett király maradnia, mert csak így lehetett féken tartani a frakciókat. A korabeli társadalom is életerősebb volt, mint ahogy sokan gondolják.

A cikk főként Bernard Hamilton monográfiájára és a hozzá tartozó, Piers D. Mitchell által írt orvostörténeti függelékre támaszkodik; a lapszámok a forrásjegyzékben szereplő kiadásra vonatkoznak.

Család és gyermekkor

Balduin 1161 kora nyarán született I. Amalrik jaffai gróf és Courtenay-i Ágnes fiaként. Keresztapja nagybátyja, III. Balduin király volt, aki a hagyomány szerint tréfásan azt mondta, hogy a keresztelői ajándék a Jeruzsálemi Királyság lesz. III. Balduin 1163-ban gyermektelenül halt meg, ezért Amalrik lett a király, de a főurak és az egyház csak azzal a feltétellel ismerték el, hogy elhagyja feleségét: a házasságot a közeli rokonság (negyedfokú) miatt érvénytelenítették. A mögötte álló valódi ok vélhetően a bárók ellenszenve volt Ágnes és a földnélküli edesszai Courtenay-család iránt. III. Sándor pápa a gyermekeket törvényesítette.

Balduin két évesnél is kisebb volt, amikor szülei elváltak, és anyját ezután csak nyilvános alkalmakkor láthatta; Ágnes újra férjhez ment az Ibelin-házból való Hugóhoz. A nővérét, Sibyllát az apja a betániai kolostorba küldte nagynénje mellé. Amalrik 1167-ben feleségül vette Maria Comnenát, a bizánci császár unokahúgát; Hamilton szerint a királyné és mostohafia kapcsolata soha nem volt több formálisnál.

Amikor Balduin kilenc éves volt (1170), apja nevelőjéül Türoszi Vilmos érseket, a kor egyik legtanultabb emberét fogadta fel; Vilmos később a keresztes államok legfontosabb krónikása lett. Vilmos háztartásában élt a herceg, itt vették észre a betegség első tünetét. Amalrik arab orvosokat hívott a fiú mellé, köztük a keresztény Abu Szulejmán Dávudot, és ennek fivérét, Abul-Khairt bízta meg azzal, hogy megtanítsa lovagolni. Ez különösen fontos volt, mert Balduin gyakorlatilag egykezes volt, és harcban csak a térdével tudta irányítani a lovát. A kiképzés kiváló lehetett, mert addig maradt jó lovas, amíg betegsége miatt fel nem tudott ülni a nyeregbe.

Hivatkozás: Hamilton 2000, 2. fejezet, 23–32. o.

A betegség

Az első tünet

Türoszi Vilmos feljegyezte, hogyan fedezte fel tanítványa baját. Amikor a herceg nemes fiú társaival játszott, a gyerekek a szokásos módon megcsipkedték egymás karját és kezét. A többiek felüvöltöttek, Balduin viszont tűrte, mintha nem érezne semmit. Vilmos eleinte a fiú türelmének tulajdonította, de kikérdezve kiderült, hogy a herceg jobb karjának és kezének fele érzéketlen: se a csípést, se a harapást nem érezte. Apja orvosokat hívott, borogatásokkal, kenőcsökkel és bűvölő szerekkel próbálták kezelni, mindhiába. Vilmos szerint csak idővel értették meg, hogy ez egy súlyosabb, gyógyíthatatlan betegség kezdete volt.

Milyen lepra volt ez?

Piers D. Mitchell orvostörténész, aki Hamilton könyvéhez függeléket írt, a leírásokból a következő képet rajzolja fel:

  1. Gyermekkor. Az első tünet a kar érzéketlensége volt, bőrelszíneződés vagy csomók említése nélkül. Ez leginkább az elsődleges polyneuritikus (PP) formára utal, amelyben csak az idegek sérülnek; a tuberkuloid (TT) vagy a határeseti tuberkuloid (BT) forma sem zárható ki.
  2. Serdülés. A lepra a spektrumon „lejjebb csúszhat” a lepromatózus forma felé, és ezt egyebek mellett a pubertás, a terhesség vagy más fertőzések válthatják ki. Mitchell szerint valószínű, hogy a pubertás indította el Balduin betegségének átalakulását a lepromatózus irányba. Vilmos is azt írja, hogy a lepra a serdülőkorban vált egyértelművé: a kéz, a láb és az arc sérült, úgy, hogy az alattvalók szánalommal néztek rá.
  3. Késői szakasz. Mitchell szerint a kezek és a lábak idegkárosodása izomgyengeséget okozott, ezért Balduin a húszas évei elején már nem tudott járni. A látásvesztés valószínű oka az, hogy a szemizmok gyengesége miatt nem tudott pislogni, így a szaruhártya kiszáradt és megsérült. Az érzéketlen végtagok észrevétlen sebei idővel krónikus fekélyekké alakultak, és a baktérium a bőrben csomókat, plakkokat képezett, ezek elcsúfították az arcát, és az orr is elpusztult.
  4. Halál. A halál okát nem tudjuk biztosan. A gyermekkorban kialakuló lepromatózus lepra növeli a korai halál kockázatát, de önmagában nem ez okozza a halált. Az 1183-as láz és más fertőzések (malária, tífusz, tüdőgyulladás, fertőzött lábseb miatti vérmérgezés) egyaránt szóba jöhetnek.

Hamilton szerint a király lepromatózus leprában szenvedett, ami a betegség legsúlyosabb formája.

A diagnózis és a jog

Gyermekkorban nem állítottak fel hivatalos diagnózist. A tévedés megbocsáthatatlan lett volna, mert a lepra diagnózisa súlyos társadalmi következményekkel járt, ezért az orvosok vártak. Az orvosok ugyanakkor tudták, hogy az érzéketlenség a lepra egyik lehetséges tünete. Amalrikot bizonyára tájékoztatták erről. Hamilton szerint ezt vitatták 1174-ben a trónutódlásról döntő gyűlésen is: a herceg kiskorú volt és beteg, a tünetek összeegyeztethetők voltak a kezdődő leprával, de bizonyosság még nem volt.

A királyság törvénykönyve (a Livre au roi) szerint ha egy hűbéres lovag leprás lett, be kellett lépnie a Szent Lázár-rendbe. Megtarthatta a hűbérét élete végéig, de a katonai szolgálatot helyettesnek kellett teljesítenie. Hogy ezt a szabályt a királyra hogyan alkalmazták volna, nem világos. A gyakorlatban Balduint soha nem különítették el: Imád ad-Dín, Szaladin életrajzírója csodálkozva írta, hogy a frankok arra törekedtek, hogy a király hivatalában maradjon, leprájáról pedig egyáltalán nem vettek tudomást.

A lepra elkülönítésére a III. lateráni zsinat (1179) rendelkezett: a leprásoknak külön közösségben, külön templommal és külön temetőben kellett élniük (Boas 2006, 64. o.). A Szent Lázár-rend jeruzsálemi leprósháza (a Maladerie) Boas szerint a városfal északi oldalán, a Szent István-kapu közelében állt, pontos helye azonban ismeretlen. Az Estoire d’Eracles Szaladin 1187-es ostroma kapcsán két leprósházat említ, egyet a nők számára a Dávid-kapunál, egyet a férfiak számára a Szent István-kapunál (uo., 64–65. o.).

A lepra szexuális terjedésébe vetett akkori hit miatt Balduin nem házasodhatott meg és nem nemzhetett törvényes utódot, ezért kellett nővérének, Sibyllának férjet találni.

Hogyan fertőződött meg?

Mitchell szerint se Amalrik, se Ágnes, se Maria Comnena esetében nincs adat leprára, de a herceg közelében valakinek betegnek kellett lennie. Elképzelhető, hogy egy családtag, dajka vagy más háztartási alkalmazott volt hordozó, enyhe vagy könnyen rejthető tünetekkel. A lepra nehezen terjed, rendszerint hónapokig vagy évekig tartó szoros érintkezés kell hozzá, ezért gyakran családon belül marad; a lepromatózus forma a fertőzőbb. A baktérium lassan szaporodik, a lappangási idő évekig is eltarthat. Mitchell szerint Balduin tehát kisgyermekként fertőződött meg, még a tünetek megjelenése előtt.

Hivatkozás: Hamilton 2000, 2. fejezet, 27–30. o.; 3. fejezet, 38–40. o.; 5. fejezet, 100–101. o.; 6. fejezet, 109. o.; függelék (Mitchell), 245–255. o.; 9. fejezet, 203. o.

Uralkodás

Trónra lépés és a régensség (1174–1176)

I. Amalrik 1174. július 11-én, harmincnyolc évesen, vérhasban halt meg. A főurak és az egyházi vezetők gyűlése Balduint választotta királlyá, noha a fiú betegsége ekkor már gyanús volt: ő volt az egyetlen törvényesített fiú, az egyetlen komoly alternatíva pedig a nővére, Sibylla lett volna. A koronázás 1174. július 15-én, hétfőn volt, Jeruzsálem első keresztes elfoglalásának hetvenötödik évfordulóján. A tizenhárom éves fiút Nesle-i Amalrik pátriárka kente fel a Szent Sír-templomban.

A királyságban a nagykorúság tizenöt éves korban kezdődött, ezért az első években régens vezette az országot. Az első régenst, Miles de Plancy szeneskált (az udvar főtisztviselőjét) még ugyanabban az évben meggyilkolták. Ezután a főurak és az egyháziak kétnapos vita után III. Raymond tripoli grófot tették régenssé. A régenség 1176-ban, Balduin nagykorúvá válásával ért véget. Hamilton szerint a betegség egyértelművé válása valószínűleg még a régenség idejére esett.

Sibylla házasságai

Mivel a korabeli hit szerint a lepra szexuális úton is terjedt, Balduin nem házasodhatott meg, és nem nemzhetett törvényes örököst. Az öröklés ezért nővére, Sibylla házasságán múlott. A főurak 1176-ban Hosszúkard Vilmost választották, Montferrat őrgrófjának legidősebb fiát, VII. Lajos francia király és Frigyes császár unokatestvérét. Vilmos 1176 októberének elején érkezett Jeruzsálembe, a házasságot novemberben kötötték, és ő kapta meg Jaffa és Askalón grófságát. A házasság részben azért jött létre, hogy Barbarossa Frigyes császár védelmét biztosítsa, de a legnanói csata (1176. május 29.) után a császár már nem tudott segíteni. Cremonai Sicard szerint Balduin felajánlotta, hogy Vilmos javára lemond, de Vilmos ezt nem fogadta el; Hamilton szerint ez lehetséges. Vilmos 1177 júniusában Askalónban súlyosan megbetegedett és meghalt, felesége pedig gyermeket várt. A gyermek a későbbi V. Balduin lett.

1180 tavaszán, nagyhéten Sibylla férjhez ment Guy de Lusignan-hoz, egy poitou-i lovaghoz. Türoszi Vilmos szerint a király azért sietette el a házasságot, mert Bohemond antiochiai herceg és III. Raymond tripoli gróf sereggel lépett az országba, és ő attól tartott, hogy meg akarják fosztani a trónjától. Ernoul krónikája, amely az Ibelin-családot mutatja jó színben, romantikusabb történetet mesél; Hamilton szerint ez részben propaganda, és az időrendje sem helytálló. Guy később a keresztes királyság egyik legvitatottabb alakja lett.

Montgisard (1177)

Balduin legnagyobb katonai sikere az 1177. novemberi győzelem volt. Szeptember végén a flandriai gróf, III. Raymond, a Hospitál mestere és sok templomos északra vonult, előbb Hama, majd Harim ellen. Szaladin ezt kihasználva behatolt a királyságba, ahol Ernoul szerint ekkor mintegy hatszáz lovag maradt, a lovagrendek tagjait is beleértve. Egy névtelen szíriai keresztény krónikás szerint mindenki lemondott a félig halott király életéről, ő azonban összeszedte bátorságát, és Szaladin elé lovagolt. A hadjáratot az arab források szerint Raynald de Châtillon, a király végrehajtó régense irányította. Balduin Askalónban elrendelte az arrière-ban-t, vagyis minden fegyverforgató férfi behívását, amelyet csak végszükségben alkalmaztak.

Szaladin november 22-én ért Askalónhoz. A király kivezette a sereget, de amikor látta, hogy az ellenség jóval nagyobb, visszavonult a városba. A szultán ezért hátrahagyta őket, és Jeruzsálem felé indult; katonái szétszóródtak fosztogatni. Közben a király és Raynald a gázai templomosokkal egyesülve a part mentén vonult, az ellenség észrevétele nélkül, és november 25-én délután Montgisard (Tell Dzsazar) dombjánál rajtaütött Szaladin seregén, amely éppen egy patakon készült átkelni. Raynald a szultán hadának közepére vezette a lovasrohamot, miközben Szaladin két szárnya még állást foglalt. A sereg szétzilálódott, Szaladin maga is alig menekült meg. Másnap tíz napig tartó esőzés kezdődött, a szultán nem tudta újraszervezni a hadait, és a beduinok kifosztották al-Arís-i táborát; Szaladin december 8-án ért Kairóba. Évekkel később Ibn Saddádnak azt mondta, hogy Isten ezt a katasztrófát Hattínnál tette jóvá.

A győzelem ára nagy volt: a Hospitál egyik testvére szerint 1100 keresztény esett el, és 750 sebesült meg. Türoszi Vilmos a király seregét mindössze 375 főre teszi, ezt Hamilton tudatos alulbecslésnek tartja. A győzelem után a király Jeruzsálembe vezette seregét hálát adni; a hagyomány szerint a csatában Szent György is megjelent. A csata helyén Alexandriai Szent Katalin tiszteletére bencés kolostort építettek. Hamilton összegzése szerint a fiatal leprás király bátorsága és Raynald jó vezetése tette lehetővé a megsemmisítő győzelmet.

Jacob's Ford és Marj Uyun (1178–1179)

1178 őszén, a templomosok kezdeményezésére elkezdték építeni Le Chastellet erődjét a Jákob-gázlónál (Jacob's Ford), Damaszkusz közelében. A király és a királyság serege az egész 1178–79-es telet ott töltötte, hogy megvédje az építőket. Az erődöt 1179 áprilisában fejezték be, és a Templomra bízták. 1179 júniusában Marj Uyunnál Szaladin legyőzte a frank sereget. A király kiesett a nyeregből, és mivel segítség nélkül nem tudott újra felülni, egy lovag hátán vitték ki a csatatérről. Sokan fogságba estek, köztük a Templom mestere, Odo de Saint-Amand, Ibelin-i Balduin és Raymond mostohafia, Hugh de Saint-Omer.

1183: a régens, Kerak és V. Balduin

1183 februárjában a királyság általános gyűlése (curia generalis) vagyon- és jövedelemadót vetett ki a védelem finanszírozására; Hamilton szerint ez az egyik legkorábbi jövedelemadó volt a keresztény világban. Balduin állapota ebben az évben súlyosan romlott. Türoszi Vilmos szerint megvakult, végtagjait fekélyek borították, a kezét és a lábát nem tudta használni, mégsem mondott le a hatalomról: testileg gyenge, szellemileg azonban erős volt. Szaladin június 12-én birtokba vette Aleppót, majd ősszel ismét Galilea ellen vonult. A király Nazarethben magas lázzal haldoklott, ezért Guy de Lusignan-t nevezte ki régensévé. Guy-nak esküt kellett tennie, hogy a király életében nem törekszik a koronára; Balduin Jeruzsálemet és évi tízezer aranyat tartott meg magának.

Guy első hadvezéri próbája, az 1183-as La Tubanie-i hadjárat vitatott maradt: Szaladin október közepére visszatért Damaszkuszba, a frankok veszteség nélkül maradtak, de nem is támadtak, és Guy nem tudta megnyerni a többi főúr támogatását. A király felépült, és megkérte Guy-t, hogy cserélje el vele Jeruzsálemet Tírusszal. Guy ezt megtagadta, ami sértette a királyt.

Közben Szaladin ostrom alá vette Kerakot, ahol éppen a király féltestvérének, Isabel-nek az esküvője zajlott Humphrey de Toron-nal. Balduin elbocsátotta Guy-t a régensségből, és visszavette a hatalmat. Ágnes javaslatára a gyűlés 1183. november 20-án a Szent Sír-templomban társkirállyá koronázta az ötéves V. Balduint, Sibylla és Vilmos fiát. A király hordszéken maga is a sereggel tartott Kerakhoz, de a hadvezetést III. Raymond-ra bízta. Szaladin december 4-én felhagyott az ostrommal, és a király győzelmesen vonult be a várba.

Guy elleni harc és az utolsó hónapok (1184–1185)

Balduin meg akarta semmisíttetni Sibylla és Guy házasságát (erről a pátriárkával is tárgyalt), hogy ne ők legyenek V. Balduin régensei. Sibylla azonban Askalónban csatlakozott férjéhez, és mindketten megtagadták a pátriárka bírósága előtti megjelenést. A király hordszéken Askalónba vitette magát, hogy személyesen szólítsa fel Guy-t, de Guy bezáratta a város kapuit előtte. A király ezután Jaffába ment, ahol királyi parancsnokot nevezett ki a várba, így Guy hűbérének felét elvesztette, majd 1184 elején Akkóban általános gyűlést hívott össze. Heraclius pátriárka és a lovagrendek mesterei térdre borulva kérték, hogy bocsásson meg Guy-nak. A király megtagadta, mire a kérelmezők felháborodva elhagyták a gyűlést, a gyűlés azonban végül nem hozott további intézkedést Guy ellen.

1184 júniusa után Heraclius és a lovagrendi mesterek nyugatra indultak segítséget kérni; a király abban reménykedett, hogy egy nyugati uralkodó átveszi V. Balduin régensségét. Szaladin augusztus 23-án másodszor is ostrom alá vette Kerakot, de a királyi sereg közeledtére elvonult. 1184 őszén a király Akkóban élt; a már súlyos beteg uralkodóról Ibn Dzsubajr arab utazó azt jegyezte fel, hogy elzárkózva él, és nem mutatkozik. Október után Guy megtámadta Darum beduinjait, akik a korona védelme alatt álltak. A Lyoni Eracles szerint a király ettől a hírtől annyira elkeseredett, hogy megbetegedett, és ez a betegség okozta a halálát; Hamilton szerint nincs ok kételkedni ebben a közlésben, Mitchell szerint viszont a halál közvetlen oka valamilyen fertőzés lehetett. Balduin ezután III. Raymond grófot nevezte ki végrehajtó régensének; ez legkorábban 1184 októberében, valószínűleg azonban csak 1185 elején történt.

Hivatkozás: Hamilton 2000, 5. fejezet, 84–108. o.; 6. fejezet, 109–131. o.; 7. fejezet, 132–158. o.; 8. fejezet, 159–185. o.; 9. fejezet, 186–205. o.

Halála és öröksége

A haldokló király

1185 tavaszán világossá vált, hogy Balduin haldoklik, ezért a főurak gyűlése (High Court) az ágyához gyűlt. A feladat az volt, hogy régenst válasszanak a gyermek V. Balduin mellé, hiszen a király halála után Sibylla és Guy lett volna a legközelebbi jogosult. Ernoul szerint a gyűlés nem akarta Guy-t régensnek, és III. Raymond tripoli grófot kérték fel a tisztségre, de szigorú feltételekkel: Courtenay-i Joscelin lett a gyermek személyi gyámja, a királyi várak a lovagrendek kezébe kerültek, Raymond megkapta Bejrút hűbérét, és azt is kikötötték, hogy ha a gyermek kiskorúként meghalna, a koronáról a pápa, a német császár, a francia és az angol király döntene Sibylla és Isabel között. Hamilton szerint ez a szabályozás a Raymond-dal szembeni bizalmatlanságot mutatja, és egy patthelyzet feloldására született.

Balduin elrendelte, hogy minden vazallus tegyen hűségesküt V. Balduinnak és Raymond-nak mint régensnek, majd a gyermekkirály ünnepélyes koronaviselést tartott a Szent Sír-templomban. Az Eracles szerint a lakomára menet Ibelin-i Balian vállán vitték, mert ő volt a legmagasabb a főurak között. Hamilton szerint ez politikai jel volt: Balian Guy ellenfele és Isabel mostohaapja volt, a gesztus tehát azt jelezte, hogy Isabel családja támogatja a gyermekkirályt.

Halála és sírja

Balduin 1185. május 16. előtt halt meg, ekkorra V. Balduin már egyedüli király volt. A pontos napot nem ismerjük: Hiestand egy francia necrologium alapján április 15-ére tette, de Vogtherr szerint ez az adat nem biztos; más szerzők március 16-ával számolnak. Még a halála napján maga elé hívatta vazallusait, akik tisztelegtek előtte. Nem volt egészen huszonnégy éves.

Hamilton összegzése szerint kevés uralkodó maradt ilyen súlyos testi fogyatékosság mellett is a kormányzás tényleges feje, és kevesen áldozták fel magukat ennyire teljesen népük érdekében. Hadba vezette a seregét, amíg lóra tudott ülni, utána hordszéken követte a sereget, és még a halála előtti napokban is részt vett a főurak gyűlésein.

A Szent Sír-templomban temették el, apja közelében, a latin királyok kápolnájában, a Kálvária lábánál (Hamilton szerint). Az újabb, részletesebb kutatás (Re'em – Ingrand-Varenne – Berkovich, 2022) a sírját a déli kereszthajó és a Chorus Dominorum találkozásához helyezi; a kérdést a latin királyok sírjairól szóló cikk tárgyalja részletesen.

Utódok és Hattín

V. Balduin 1186-ban halt meg Akkóban; az ok és a pontos nap ismeretlen. A királyságot ezután Guy de Lusignan kapta meg Sibyllával együtt. 1187. július 4-én Szaladin Hattínnál legyőzte a frank sereget, és még az évben elfoglalta Jeruzsálemet; Hamilton szerint ezzel véget ért az első keresztes királyság.

Történetírás: Runciman és Hamilton

A 20. századi történetírás hosszú ideig Steven Runciman és Marshall Baldwin kétpárti magyarázatát követte. Eszerint a főurak két táborra szakadtak: az egyikben a bennszülött bárók és a Hospitáliták álltak III. Raymond vezetésével, akik megegyezést kerestek a muszlimokkal, a másikban a nyugatról érkezettek és a templomosok, akik harcosak voltak. Szerintük 1186-ban a „rossz” párt (Ágnes, Heraclius, Guy, Gerard de Ridefort) ragadta magához a hatalmat, a királyság ezért volt védtelen Szaladin 1187-es támadásával szemben, és Raymond hívei fenntartották volna a békét. Ez a kép két forrásra támaszkodott, Türoszi Vilmos krónikájára és Ernoul krónikájára, és hallgatólagosan feltételezte, hogy Szaladin mindig betartotta a szavát.

Hamilton ezt a nézetet több okból utasítja el. Az 1970-es évek óta a kutatók újraértékelték Szaladint (Ehrenkreutz 1972, Lyons és Jackson 1982), Raynald de Châtillon-t (Hamilton 1978), Heracliust (Kedar 1983), Guy-t (Smail 1983), a régensség jogi kérdéseit (Riley-Smith 1973), és a két frakció létét is kétségbe vonták (Edbury 1993). Hamilton szerint Balduin nem a pártok bábja volt, hanem a keresztes Kelet ügyeiben tevékeny, dinamikus uralkodó.

Hans Eberhard Mayer a New Cambridge Medieval History IV/2. kötetében (2004) a frakciók szerinti magyarázatot fenntartja, azzal a megjegyzéssel, hogy azt újabban kétségbe vonták. Mayer szerint III. Raymond a régi bárói családok érdekeit képviselte, és Antiochiai III. Bohemonddal szoros együttműködésben, csaták helyett fegyverszünetekre törekvő óvatos politikát folytatott két régensége idején (1174–1176 és 1184–1186); az „udvari párt” Ágnes de Courtenay körül „vegyes társaság” volt, tagjai közé Mayer Joscelin de Courtenay-t, Aimery és Guy de Lusignant, Raynald de Châtillon-t és Heraclius pátriárkát sorolja (Mayer, NCMH IV/2, 659–660. o.). A beteg király állapotát Mayer úgy írja le, hogy lábai fokozatosan megbénultak és lóról hordszékre kellett váltania, látása romlott, arcát nyilvánosan fátyol mögé rejtette (659. o.). Az utódlási kérdést – Sibylla házassága Guyval, Guy 1183-as régensége és elbocsátása, V. Balduin megkoronázása még V. Balduin életében, majd Raymond 1184-es újabb régensége – ugyanott foglalja össze (661–662. o.). Hamilton monográfiája 2000-ben, Mayer fejezete 2004-ben jelent meg; a két mű a frakciók kérdésében eltérő álláspontot képvisel.

Jonathan Phillips az Oxford Illustrated History of the Crusades „The Latin East” fejezetében Balduin leprás voltát úgy foglalja össze, hogy képtelen volt hatékonyan uralkodni és gyermeket nemzeni, uralkodása alatt pedig két rivális nemesi frakció próbálta saját céljaira felhasználni a királyt; V. Balduin trónra lépése szerinte ezen keveset változtatott (Phillips, 125. o.). Ugyanő a leprás király 1174-es trónra lépését a korábbi időszak cezúrájának tekinti, mert addig a jeruzsálemi uralkodók általában fölényben voltak a nemességgel szemben (120. o.). Alan Forey szerint nem világos, mikor vállalt katonai feladatokat a Szent Lázár-rend leprakórháza, amelyet a források először 1142-ben említenek; legkorábbi ismert csatája La Forbie (1244) (Forey, 186. o.).

A film és a valóság

Ridley Scott Mennyei királyság című filmjében (2005) Edward Norton alakítja Balduint, arcán ezüstmaszkkal. A Hamilton által feldolgozott forrásokban nincs utalás arra, hogy a király maszkot viselt volna. Türoszi Vilmos szerint alattvalói szánalommal néztek az arcára, ami arra utal, hogy az arc látható volt; Hamilton pedig kiemeli, hogy Balduint soha, élete egyetlen szakaszában sem különítették el. A film egyéb részletei (például a Balian de Ibelin-nel való kapcsolat) dramaturgiai szabadságok.

A leprás király alakja a filmben: fehér ruhában, fehér kesztyűben, ezüstmaszkkal az arcán trónon ül, kezében összetekert irat
Edward Norton mint IV. Balduin Ridley Scott Mennyei királyság (Kingdom of Heaven, 2005) című filmjében. Filmkocka.

Hivatkozás: Hamilton 2000, Prológus, 1–5. o.; 9. fejezet, 205–210. o.; 10. fejezet, 216. o.

Források és irodalom