II. Lajos pecsétgyűrűje és személyes tárgyai

Forrásközlés és forráskritika · Utolsó frissítés: 2026. november

A holttest azonosításának vitájában több tárgy szerepel: a pecsétgyűrű, a jegygyűrű, az aranyszív-medál a láncával, az arany kereszt, a ruházat és a páncél. Az oldal egybegyűjti a tárgyak adatait és forrásait, és számba veszi, mit mond róluk az egyetlen okleveles forrás, Báthori István nádor 1527. június 24-i oklevele. A holttest lapján ugyanezek a tárgyak az azonosítás érvei között szerepelnek; itt a tárgyak útja és a velük kapcsolatos személyek állnak a középpontban.

Összefoglaló

• A pecsétgyűrű. Okleveles adat egyetlen van: Báthori István nádor 1527. június 24-én Pozsonyban tanúsította, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton Mária királyné megbízásából a jobbágyoktól visszaszerezte a király pecsétgyűrűjét, és hűségesen átadta a királynénak, aki a tanácsosok jelenlétében szétvágatta. Az oklevél nem mondja meg, hol, mikor és hogyan jutottak a jobbágyok a gyűrűhöz.
• Ami az oklevélből nem következik. Hogy a jobbágyok megtalálták és eltemették a királyt, hogy a gyűrűt „becsületesen megőrizték”, és hogy a ruházatot is visszaadták, az oklevélben nincs benne. Az oklevél annyit mond, hogy a jobbágyok a király öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték. A többi a szakirodalom következtetése (Farkas 2001, Szebelédi 2015, Csorba 2015).
• Horváth Márton. A Sárffy-levélben jelző nélkül szerepel, az oklevélben „mlatoviti” jelzővel. A királyi számadáskönyvekben 1525–26-ban két Horváth Márton fordul elő (palotás és étekfogó). Hogy a levél és az oklevél Mártona azonos-e, a forrásokból nem dönthető el.
• A jegygyűrű. Boemo (1526. november 12.) szerint Czettricz a bőrrel együtt húzta le a király ujjáról a gyűrűt, amelyet a királyné adott férjének. A Sárffy-levél nem említi.
• A gyűrű jelentősége. A pecsétgyűrűvel a király nevében hitelesíthettek iratokat; a két trónkövetelő idején jogosulatlan használata veszélyt jelentett, ezért a királyné visszaszerezte, és tanúk előtt, oklevélben rögzítve szétvágatta.
• Későbbi hagyomány. A Rym-követség névtelen naplóírója 1574 decemberében, Mohács környékén azt jegyezte fel, hogy Lajos ott belefulladt, és a pecsétgyűrűjéről ismerték fel (Matković 1892, 42.). Az Ungnad-követség 1572 májusában a király halálának helyét Mohatz és „Joel (? Czelje)” néven ismerte, de nem jutott el oda (Matković 1892, 56.). A helyi lakosok szerepét egyik szöveg sem említi.
• Kifosztás? A jegygyűrű Boemo szerint az ujjon maradt, a fegyverzet a helyszínen vagy a test mellett; ez a teljes kifosztás ellen szól, a pecsétgyűrű és az öltözék sorsa nyitott (lásd lent).
• A páncél és a fegyverzet. Sárffy szerint Czettricz „őfelsége fegyverzetét” a ló tetemének helyén találta meg, a testet viszont külön, friss sírból ásták ki. Boemo szerint a király fegyverzete „le volt véve róla és mellé téve” (armadure traete de dosso et poste apresso lui). A két leírás nem egyezik, Boemo másodkézből ír. Ha a páncélt valaki levette és a holttest mellé helyezte, az nem a kifosztás, hanem a test kezelésének nyoma; hogy ki, mikor és miért tette, egyik forrás sem mondja (lásd lent).
• Az aranyszív. Mária ajándéka volt a távozás reggelén, Lajos a haláláig viselte, Mária férje halálától a végrendeletéig (1555); a végrendelet a szív és a lánc beolvasztását rendeli el. Hogy a medál hogyan jutott vissza Máriához, nincs dokumentálva.

Rövidítések: Nekünk = Nekünk mégis Mohács kell… (2016); ÖM = Örök Mohács (2020); Farkas 2001 = Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála II. Magyar Könyvszemle 117 (2001) 1, 33–66.; Farkas 2015 = Farkas Gábor Farkas, Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 381–396.; Csorba 2015 = Csorba Dávid: A Mohács-szindróma, avagy II. Lajos halála (1526) historiográfiai nézőpontból. Uo. 425–440.; Szebelédi 2015 = Szebelédi Zsolt: Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. Uo. 413–424.

A tárgyak áttekintése

A Báthori-oklevél (1527. június 24.)

Báthori István, Magyarország nádora és a kunok bírája Pozsonyban, „Keresztelő Szent János születésének ünnepén”, vagyis 1527. június 24-én állította ki az oklevelet. Magyar fordítását Prokopp Gyula készítette (ÖM 344.; Nekünk 203–204.); az oklevél fényképét Prokopp 1983 (275. o.) közölte, először Andrássy Manó adta ki (Andrássy 1861, 49–64.). Farkas 2001 egy helyen június 4-ét ír; a keltezés a június 24-i ünnepet adja.

Az oklevél sorsa

Az oklevél eredetije ma az Esztergomi Prímási Levéltárban van (jelzete AEV No. 1160/2; a Scitovszky-levéltárban Cat. H. No. 4978/1857). Prokopp 1967 (529. o., 8. jegyzet) szerint az oklevélre vezetett feljegyzésből bizonyosan annyi tudható, hogy Mérey László Budán, 1849. október 13-án Döbrentei Gábornak ajándékozta; Döbrentei hagyatékából 1857 őszén Hamar Pálhoz, a prímási uradalom ügyészéhez került, aki azonnal felajánlotta Scitovszky János prímásnak. Hogy az oklevelet előtte a mlatoviti Horváth család őrizte, majd a Mérey család örökölte, Prokopp feltevése („bizonyára értékes emlékként őrizte”); a családi hagyatékra Kempelen Béla (Magyar nemes családok V, 1913, 122.) és Nagy Iván (Magyarország családai V, 1859, 153.) hivatkozik.

Mit mond az oklevél

• Nemes mlatoviti Horváth Márton a király pecsétgyűrűjét a nádor jelenlétében „hűségesen átszolgáltatta” Mária királynénak.
• A királyné a gyűrűért Horváth Mártont „a közelmúlt napokban” küldte azokhoz a jobbágyokhoz, „akik néhai Lajos király úrnak az öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték”. A megbízólevelet Miklós mester, pécsi kanonok pecsétje alatt állították ki; a kiadás Oláh Miklósra azonosítja (Nekünk 204., 181. jegyzet).
• A királyné a gyűrűt a tanácsos urak jelenlétében „szétvágatta”.
• A királyné, majd a nádor Horváth Mártont minden felelősség alól feloldotta az ügyben.

Mit nem mond az oklevél

• Nem nevezi meg a jobbágyokat és a falujukat, és nem mondja meg, mikor és hol kerültek a király tárgyai hozzájuk.
• Nem szól arról, hogy a jobbágyok megtalálták vagy eltemették a királyt. A „hűségesen” határozó nyelvtanilag Horváth Márton átadásához tartozik, nem a jobbágyok őrzéséhez.
• Nem említi az aranyszív-medált, a láncot, a jegygyűrűt, a páncélt, és azt sem, hogy a ruházatot visszaadták volna.
• Nem mondja meg, honnan tudta a királyné, kinél van a gyűrű, és mikor szerzett erről tudomást. A „közelmúlt napok” a küldetésre vonatkozik, nem a gyűrű megtalálására.

Az oklevél olvasatai

• Prokopp 1967 (527–529. o.). Prokopp Gyula, az oklevél magyar fordítója, a következő eseménysort rekonstruálja: a török sereg elvonulása után a környékbeli lakosok megtalálták és a helyszínen eltemették a királyt, a testen talált dolgokat, köztük a pecsétgyűrűt és az aranyszívet magukhoz vették; Sárffy és Czettricz októberben a friss sírból ásta ki a holttestet; 1527 tavaszán jutott el Pozsonyba a hír, hogy a tárgyak a jobbágyoknál vannak; Mária Horváth Mártont küldte Oláh Miklós megbízólevelével; Horváth „a gyűrűn kívül a szívet is átszolgáltatta”, Mária a gyűrűt a tanácsosok előtt szétvágatta, a szívet „magához vette és haláláig viselte”. Az oklevél a szívről hallgat; Prokopp szerint „úgy kellett történnie”, hogy a szív a gyűrűvel együtt került Máriához, és ezt Mária végrendeletének szavaira alapozza (Sacher-Masoch 1862, 162.; Ortvay 1914, 186., 430.). Érvei: (1) a Sárffy-levélből szerinte „kétségtelen”, hogy a holttest ruhátlan volt; a levél ezt nem mondja ki; (2) ha a gyűrű a holttest kezén lett volna, Sárffyék említették volna, és magukhoz vették volna; (3) az oklevél latin exuviae szava Prokopp szerint „amit a testről levetettek, lehúztak” jelentésű, vagyis a király öltözéke és gyűrűje a testről került a jobbágyokhoz, nem a táborból vagy a királyi sátorból; (4) a „mohácsi mező” a Csele torkolatánál kezdődő, mintegy tíz kilométer széles síkság (Papp László 1960, 169. nyomán), ezért az oklevél kifejezése nem mond ellent a Csele melletti halálhelynek; (5) a gyűrűről szóló későbbi hagyományt Rym és Ungnad követi útleírásával támasztja alá (lásd alább, Matković 1892). A latin eredeti az Örök Mohácsban és a Nekünk kötetben nincs közölve, az exuviae szó értelmezése Prokopp állítása. A (2) érv hallgatásból következtet; ugyanez a hallgatás áll Boemo jegygyűrűjének esetében is, amelyet Prokopp nem tárgyal.
• Farkas 2001 (39–41. o.). A Sárffy-levél nem szól gyűrűről, ezért Farkas szerint Sárffy már nem találta meg: a környékbeli parasztok a török sereg elvonulása után, szeptember első hetében találták meg és temették el a királyt, és „becsületesen megőrizték” a pecsétgyűrűt és a medált. Farkas szerint „talán a következő év tavaszára” jutott el a hír Máriához, Horváth Mártont pedig Oláh Miklós megbízólevelével küldték el. Mindez következtetés; az oklevél csak a jobbágyokról és az öltözékről szól. Farkas 2015 (385. o.) ugyanezt röviden megismétli („1527 nyaráig becsületesen megőrizték … és visszaszolgáltatták”).
• Szebelédi 2015 (422. o.). A gyűrű – fontos közjogi funkciója miatt – a nádor jelenlétében megsemmisült; Szebelédi szerint Horváth Márton azokat a jobbágyokat kereste fel, akik „a csatatérről elvitték a király ruháit és a pecsétgyűrűjét”. „Talán ezek a jobbágyok még közvetlen a csata után találtak rá a királyra, de az is lehet, hogy akkor földelték el a holttestét, amikor Kanizsai Dorottya négyszáz paraszt segítségével közös sírba temette a halottakat.” Ez fenntartásokkal megfogalmazott feltevés. Az oklevél a gyűrűt nem a ruházat részeként sorolja fel, hanem azt, amiért Horváth Mártont a jobbágyokhoz küldték.
• Csorba 2015 (434–435. o.). A „királynál talált jegygyűrűt, pecsétgyűrűt, a szívmedált, a király ruháit és páncélját” sírmellékletként kezeli, és úgy írja, hogy „korabeli oklevelek bizonyítják”, hogy a Sárffyék előtt érkező megtalálók visszajuttatták Máriához vagy máshoz. A Báthori-oklevél ezek közül csak a pecsétgyűrűt említi, és nem mondja, hogy a megtalálók Sárffy csoportja előtt érkeztek.
• Botlik – Nemes – Tolvaj 2016 (18–21. o.; ÖM 862–863.). Szerintük az oklevél jobbágyai „cáfolhatóvá” válnak: írástudatlan jobbágyok nem azonosíthatták a királyt a gyűrűspecsétről, nem értesíthették 1526 szeptemberében a pozsonyi udvart, és nem őrizhették kilenc hónapig a gyűrűt jutalom nélkül. A jobbágyok személyazonosságát és a megtalálás körülményeit igazoló eredeti irat nem került elő. Az érv a westminsteri levélre épül (Wolsey-lap).
• Matković 1892 (41–42., 56. o.): a Rym- és az Ungnad-követség útleírása. Petar Matković horvát kiadványa (Putovanja po Balkanskom poluotoku XVI. vieka XII. Opis putovanja dvaju carskih poslanstva u Carigrad: K. Ryma godine 1571 i D. Ungnada godine 1572, Zagreb 1892; a Rad JAZU CXII. kötetének különlenyomata) két követség útleírását ismerteti. Prokopp (3. jegyzet) erre és Margalits Horvát történelmi repertóriumára (I, 89., 233. tétel) hivatkozik.
  • Rym. Az útleírás egy ismeretlen naplóíróé, aki Rymet 1574-ben hazafelé kísérte Konstantinápolytól Németalföldig; a napló a bécsi udvari könyvtár kéziratának második részében található. A követség 1574. november 1-jén indult, december 4-én hagyta el Belgrádot, december 10-én Eszéken, 17-én Budán, 28-án Bécsben volt. Matković átfogalmazása szerint a naplóíró Mohácsról azt írja, hogy török őrségű erődje van, a mohácsi csatatérről pedig „csak annyit jegyez fel”, hogy a király ott belefulladt, és a pecsétgyűrűjéről ismerték fel (42. o.). A szöveg nem mondja, hogy a naplóíró a csatatéren járt, és azt sem, kitől hallotta; helyi lakosokat és temetést nem említ.
  • Ungnad. A követség 1572 májusában (Matković szerint az útleírás ismeretlen szerzőtől való) Budától Belgrádig a Dunán hajózott. Május 8-án a követ megegyezett Piri Tihr nevű vezetővel, hogy elviszi „Mohatzba és Joel (? Czelje) Mohatzba, ahol Ljudevit király elesett”, de oda nem mentek, mert a Duna ott szétfolyik, és több helyen sekély (56. o.). A gyűrűről az útleírás nem szól.
  • Következtetés. Prokopp az 1571. és 1572. évi követséget összevonva úgy írja, hogy a követek a Mohács környéki lakosoktól hallották a gyűrű hírét. Matkovićnál a Rym-féle megjegyzés 1574 decemberéből való, a csata után 48 évvel; forrását nem adja meg, helyi lakosokat nem említ. Az Ungnad-követség nem jutott el Mohácsra. A mondat azt mutatja, hogy 1574-ben a király gyűrűjéről szóló elbeszélés már ismert volt; hogy ez az oklevél gyűrűjével azonos tárgyra vonatkozik-e, a szövegből nem derül ki. Az azonosítás jegyei a Sárffy-levélben (láb, fogak) más természetűek.
• Megjegyzések az olvasatokhoz. Az oklevél nem állítja, hogy a jobbágyok azonosították a királyt, hogy szeptemberben bárkit értesítettek, vagy hogy kilenc hónapig vártak; ezek a kilenc hónap és a szeptemberi értesítés Botlik–Nemes–Tolvaj feltevései. Az oklevélből az olvasható ki, hogy a királyné 1527 júniusa előtt tudta, kinél van a gyűrű, és Horváth Mártont oda küldte. Az sem derül ki, hogy a gyűrű a holttestről vagy a ruházat közül került elő.

Miért volt fontos a pecsétgyűrű, és miért kellett megsemmisíteni?

• Mi volt a gyűrűspecsét. A király személyes pecsétgyűrűje (anulus, gyűrűspecsét) a bizalmas jellegű írásbeliséget hitelesítette: a gyűrűspecséttel megerősített okleveleket a királyt mindenhová elkísérő jegyzője írta, és ezért a királyi kabinetiroda szerepét töltötte be az uralkodó mellett (Farkas 2001, 40., Bertényi 1986, 178–179., Kumorovitz 1993, 71–73., Bertényi 1994, 247. nyomán). Aki a gyűrűt birtokolta, a király nevében hitelesíthetett iratot.
• A veszély. Farkas szerint a gyűrű „jogosulatlan birtokosa visszaélést követhetett volna el”, ezért nem meglepő Horváth Márton küldetése (Farkas 2001, 40.). Csorba szerint a gyűrű „kint léte” jogi bonyodalmakat vont volna maga után, például ha „időközben mások ezzel birtokadományhoz juttatják magukat” (Csorba 2015, 434–435.); Szebelédi a gyűrű „fontos közjogi funkciójával” indokolja a megsemmisítést (Szebelédi 2015, 422.).
• A helyzet 1526–27-ben. A király halála után az országnak nem volt elismert uralkodója: Szapolyait 1526. november 11-én koronázták királlyá (Lajos-lap), Mária és Ferdinánd pártja ezt nem ismerte el. Ilyen helyzetben Lajos pecsétjével hitelesített irat, például birtokadomány, vagy akár egy visszakeltezett oklevél bármelyik fél számára nagy értékű lehetett. A gyűrű a Mohács környéki jobbágyok kezén, ellenőrizetlenül, minden fél számára kockázatot jelentett.
• Miért szétvágták. Az oklevél maga nem indokolja a szétvágást; Farkas és Csorba a visszaélés megelőzésével magyarázza. A szétvágás nyilvános és tanúkkal igazolt volt: a gyűrűt a nádor jelenlétében adták át a királynénak, aki a tanácsos urak jelenlétében szétvágatta, és az eljárást oklevélben rögzítették (Farkas 2001, 40.: „Tanúk jelenlétében a gyűrűt széttörték és ezt oklevélben is megerősítették”). Az oklevél a későbbi viták ellen is szólt: Horváth Mártont a királyné, majd a nádor minden felelősség alól feloldotta, vagyis a gyűrű sorsa jogilag érzékeny ügy volt, és Horváthnak igazolnia kellett, hogy a gyűrűvel nem élt vissza.
• Mit jelent ez a holttest vitájában. A gyűrű megsemmisítése azt mutatja, hogy a királyné és a nádor 1527 júniusában a király halálát bizonyosnak tekintette; Szebelédi (2015, 422.) az oklevelet a király halálának „konkrét bizonyítékaként” kezeli. Hogy a gyűrű a holttestről való volt-e, és hogy a holttest azonosításához mit adott, az oklevél nem mondja meg; a Sárffy-levél gyűrűről nem szól.

Ki volt Horváth Márton?

A Sárffy-levél szerint a koporsót Székesfehérvárott Horváth Mártonra bízták megőrzésre. Az 1527-es oklevél „nemes mlatoviti Horváth Mártont” nevez meg. A kérdés az, hogy ugyanarról az emberről van-e szó.

• Ami biztos. 1525–26-ban a királyi udvarban két Horváth Márton fordul elő, az egyik palotásként, a másik, mlatkovithi jelzővel, étekfogóként. Az oklevél Mártonja a jelző miatt a Mlatkowyth család tagja; a mlatoviti jelzőt a Sárffy-levél nem adja.
• Ami nem dönthető el. A Sárffy-levél Mártona palotás vagy étekfogó volt-e, és azonos-e az oklevél Mártonjával. A Nekünk szerkesztője szerint a két udvari Márton „szinte biztosan” nem azonos; ha a levél a palotásra vonatkozik, akkor a levél és az oklevél két külön ember. Ha az étekfogóra, az azonosság lehetséges, de nem bizonyítható, és a név gyakori.
• Következmény. Az „őrzési lánc” (a koporsó 1526 októberében, a gyűrű 1527 júniusában ugyanannál az embernél) tehát csak feltevés; az oklevél és a levél egymást nem igazolja.

A jegygyűrű és a szakáll: Boemo jelentése

Antonio Boemo, a Budáról október 27-én távozó velencei kém 1526. november 12-i jelentése (Sanudo XLIII 225–228; ÖM 202–203.; Sanudo-lap) szerint „a királyné elküldte kamarását, Cettritzet”, aki a királyt a vízben találta meg, még a fegyverzete is mellette volt, „amit valaki leszedett róla”. „Egy kis gyűrűt is talált, amit a királynő ajándékozott urának. A bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt; levágott szakállát egy kendőbe tette és megmutatta a királynénak.” A testen nem talált sebet; a holttestet kátrányos ládában vitték Székesfehérvárra, ahol Boemo a templom közepén látta.

• Egyezések a Sárffy-levéllel. A fegyverzet a holttest közelében volt, Trepka ugyanott halt meg, a környék mocsaras, a testen nincs seb. Az NTF Történész Műhely 2016. október 22-i, szerző nélküli írása („II. Lajos másik halála”) ezeket az egyezéseket a Sárffy-levél hitelét erősítő érvként használja.
• Eltérések. Boemónál a király „a vízben” van, Sárffynál friss sírdombban; a Sárffy-levél nem említ gyűrűt és szakállat; Boemo a halál helyét Bátánál adja meg (Egy Báta nevű helyre érve). A jegygyűrű levonása és a szakáll azonosítási célú, ami a Sárffy-levélben nem szerepel, ahol a felismerés a lábon és a fogakon lévő jegyeken alapul (Farkas 2001, 41.).
• A bőr leválása. A bőr lenyúzása a gyűrűvel együtt törvényszéki orvostanilag a bomlás előrehaladott állapotára utal. Ez a Sárffy-levél „romlatlan” leírásával nehezen egyeztethető, Magyar Lóránt Gergely megállapításával (a késői hullajelenségek kialakulása, Nekünk 103. o.) viszont összhangban áll. Boemo ezt hallomásként közli, a forrása ismeretlen.
• A keltezés. Az NTF-írás szerint a holttestet november 10-én vitték Székesfehérvárra. A Sárffy-levél szerint a koporsó már október 19 előtt Székesfehérvárott volt; Szapolyai levele szerint a temetés november 9-én (a Szent Márton ünnepe előtti pénteken) történt.
• Következtetés a gyűrű sorsáról. Az NTF-írás szerint Boemo november 12-én már tudta, hogy a jegygyűrű Máriánál van. Boemo ezt nem mondja: azt közli, hogy Czettricz lehúzta, és a szakállal együtt megmutatta a királynénak. Hogy a gyűrű Máriánál maradt-e, nem derül ki.
• Farkas 2001 (41–42. o.) szerint, ha Boemo hiteles forrás, a Báthori-oklevél nem cáfolja meg Szerémi és Tatai elbeszélését, mert a jegygyűrűről az oklevél nem szól.

Az Andrássy-gyűrű

A 19. században egy arany pecsétgyűrű került elő S(igillum) Ludovici Regis körirattal Jankovich Miklós gyűjteményéből; a gyűjtemény elárverezése után Andrássy Manó birtokába került, aki 1861-ben közölte (Andrássy 1861, 49–64., V–VI. tábla), és az 1876-os árvízkárosultak javára rendezett kiállításon bemutatta. A gyűrű nyoma azóta elveszett (Ipolyi 1876, 497.). A forma, a vésés és a zománc színe és technikája 16. századi ötvösre vall (Hlatky 1938, 79–80., Farkas 2001, 41. jegyzete nyomán). Andrássy szerint a gyűrű Belgiumból került vissza; mások szerint Jankovich egy Munkács vidéki orosz paptól vette, és ott találták (Andrássy 1861, V–VI. tábla magyarázata, Farkas 2001, 41. jegyzete nyomán).

• Andrássy magyarázata. Lajosnak két gyűrűje volt, és Mária csak az egyiket vágatta szét. Farkas (2001, 41.) ezt elveti: a királyné és a nádor tudta volna, hogy van másik gyűrű, és az oklevélben szólt volna róla; a megmaradt gyűrűt is megsemmisíttették volna a visszaélés megelőzésére; az Andrássy által közölt pecsét képe nem egyezik Lajos okleveleinek pecsétjével.
• Farkas feltevése. Az Andrássy-gyűrű „valószínűleg Lajos jegygyűrűje” lehetett, amelyet Czettricz Boemo szerint elvitt a királynénak. Ezzel szemben a gyűrű körirata (Sigillum Ludovici Regis) pecsétgyűrűre, nem jegygyűrűre utal, és a körirat más Lajos királyra is vonatkozhat. A feltevés a körirattal nehezen egyeztethető.
• Prokopp érvei. Prokopp 1967 (529. o.) Andrássy feltevését „teljesen valószínűtlennek” tartja: a királynénak és a nádornak tudnia kellett volna, hogy a királynak egy vagy több pecsétgyűrűje volt-e; ha a megszerzésére ennyi fáradságot fordítottak, a megsemmisítésre is gondot fordítottak volna, és a másikat nem hagyták volna meg; a gyűrű eltűnése óta „nyoma veszett”, ezért csupán Andrássy közlésére lehet hagyatkozni. Utolsó érve szerint Lajos gyűrűspecséttel kiadott és fennmaradt okleveleinek pecsétképe nem az Andrássy-gyűrűé; ezt Prokopp Kumorovitz Lajos szíves közlésére hivatkozva mondja (9. jegyzet), kiadott vizsgálatra nem hivatkozik. Ezek az érvek Farkas 2001 érveivel azonosak.
• Későbbi hagyomány. A Rym-követség ismeretlen naplóírója 1574 decemberében azt jegyezte fel, hogy Lajos Mohácsnál belefulladt, és a pecsétgyűrűjéről ismerték fel (Matković 1892, 42.; lásd az olvasatoknál). Farkas 2001 (41. jegyzet) és Margalits 1902 (91.) ezt az adatot Rym 1571-es útjához kapcsolja.

Az aranyszív és a lánc

• Az ajándék. A Habsburg-ház dicsőségtükre (Augsburg, 1559) szerint Mária a távozás reggelén, Csepelen, egy aranyláncocskán függő kis aranyszívet adott Lajosnak, amelynek belsejében mindkettejük egy-egy hajfürtje volt; Lajos ezt a nyakába akasztotta, a meztelen bőrére (ÖM 395–396.). Az elbeszélés késői és irodalmi jellegű.
• A végrendelet. Mária brüsszeli végrendelete 1555. december 3-án kelt (Ortvay Tivadar fordítása; Nekünk 214.; ÖM 394.): „A király, férjem halála óta aranyszívet hordtam magamon, melyet ő is élte végéig viselt volt. Parancsolom, hogy a szív a láncocskával együtt, melyen függ, beolvasztassék s a szegények közt szétosztassék.” Farkas 2015 (390. o.) a végrendeletet 1558-ra keltezi; az ÖM közlése szerint 1555. december 3-án kelt (Mária 1558-ban halt meg).
• A medál a portrékon. Farkas 2015 szerint ez a medál tűnik fel az 1526 utáni Mária-ábrázolásokon (Réthelyi Orsolya, Habsburg Mária, Mohács özvegye, kiállítási katalógus, 2005).
• A visszajutás. A végrendelet csak annyit mond, hogy Mária férje halála óta viselte. Hogy mikor és kitől kapta vissza, a források nem mondják. Farkas 2001 (40. o.) úgy véli, hogy „talán a következő év tavaszára” jutott el hozzá a hír, hogy megtalálták a gyűrűt és az aranyszív-medált; az oklevél azonban csak a gyűrűt említi. A feltevés Prokopp 1967-ig (528–529. o.) vezethető vissza: ő mondja ki, hogy a szívnek „úgy kellett” Máriához kerülnie a gyűrűvel együtt, Horváth Márton pedig „a gyűrűn kívül a szívet is átszolgáltatta”; erre dokumentumot nem hoz, a következtetést a végrendelet szövegére alapozza.
• A beolvasztott tárgy. Csorba 2015 (434. o.) úgy írja, hogy „a jegygyűrűt Mária királynő haláláig tartotta, majd beolvasztatta, s az árát a szegényeknek adta”. A végrendelet szövege az aranyszívet és a láncát említi, gyűrűt nem; a két tárgy összetévesztésének esete látszik.

Szerémi és Tatai tárgyai

Szerémi két változatban ír a testen hagyott tárgyakról. Az egyik szerint „aranykereszt függött a nyakán”, vékony ruhában és ingben volt, ujján jegygyűrű „tanúságul”. A másik szerint a királyt lepedőbe göngyölték, „a királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre” (Nekünk 209–212.). Mindkét változat a Báta melletti falubeli gyilkosság elbeszélésének része.

• Farkas érve. Farkas 2001 (40. o.) szerint Szerémi és Tatai „nem lehet igaz”, mert a pecsétgyűrű és a nyaklánc csak 1527 júniusában került vissza Máriához, addig a parasztok őrizték. Ez az érv két feltevésre épül: hogy az oklevél gyűrűje a testről való, és hogy a lánc is náluk volt; az oklevél az utóbbit nem említi.
• Kereszt és szív. Szerémi láncán kereszt függ, a Dicsőségtükre és a végrendelet láncán szív. A két leírás nem egyezik, bár a lánc és a medál típusa azonos.
• Szerémi forrásértéke. A halálról szóló részletei (három szúrás, a márványsírba tett Szapolyai György és Tomori, a király elásása a tó partján) más források alapján nem erősíthetők meg (Szerémi, Szalánczy és a gyilkossági hírek).

A ruházat, a páncél és a fegyverzet

• Ruházat. A Báthori-oklevél szerint a jobbágyok a király öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték. Hogy ez a holttestről való ruházat volt-e, és mi lett vele, nem derül ki. Botlik szerint a holttest meztelen volt, páncél, ruha és gyűrű nélkül; ez az ő következtetése, a Sárffy-levél a ruházatról nem szól.
• Fegyverzet. A Sárffy-levél szerint Czettricz a király fegyverzetét a ló tetemének közelében találta meg („őfelsége fegyverzetét azonban ugyanott megtalálta”); a testet ettől külön, friss sírból ásták ki. Boemónál a fegyverzet a test mellett volt: armadure traete de dosso et poste apresso lui, vagyis „a testéről levett fegyverzet mellé téve” (Sanudo XLIII 228; Sanudo-lap). A két adat eltér abban, hol feküdt a fegyverzet a testhez képest.
• A páncél a test mellett. Boemo leírásából az következik, hogy a páncélt nem a holttesten találták, hanem valaki levette és mellé tette. Ez a teljes kifosztás ellen szól, mert a páncél értékes, elvihető tárgy. Arra viszont, hogy a páncélt a temetéskor tették a test mellé (sírmelléklet), a forrás nem utal; Csorba sírmellékletként kezeli, de ezt forrással nem támasztja alá (lásd fent). Hogy a Boemo szerint a test mellett lévő fegyverzet a sírba vagy a koporsóba került-e, nem derül ki.
• Páncél. Csorba szerint „sokáig Bécsben tartottak egy díszpáncélt, amiről idővel kiderült, hogy nem Lajosé volt” (Csorba 2015, 435.). Hogy Lajos tényleges páncélja hová került, nem ismert.

Kifosztás történt-e a holttesten?

A kérdés az azonosítás és a temetés körülményei miatt fontos: ha a testet kifosztották, a megmaradt tárgyak nem kötik Lajoshoz; ha nem, a gyűrű és a fegyverzet helye a temetés módjára utal. A források a következőt adják.

• A jegygyűrű. Boemo szerint a királyné ajándékozta kis gyűrű az ujjon volt, és a bőrrel együtt jött le (squamandoli la pelle del dedo; Sanudo XLIII 228). A gyűrű tehát a testen maradt, és szorosan ült. Szerémi szintén a testen hagyott jegygyűrűt említi, de ez a Báta melletti falubeli gyilkosság történetének része.
• A fegyverzet. Sárffy szerint a király fegyverzetét a ló tetemének közelében találták; Boemónál a levett fegyverzet a test mellé téve feküdt (armadure traete de dosso et poste apresso lui). Egyik forrás sem mondja, hogy elvitték volna.
• A pecsétgyűrű és az öltözék. A Báthori-oklevél szerint a jobbágyok a király öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték, és náluk volt a pecsétgyűrű. Hogy a pecsétgyűrű a testről, a ruházatból vagy a mezőn talált holmik közül került elő, az oklevél nem mondja; Sárffy és Boemo sem említ pecsétgyűrűt a testen.
• Az aranyszív. Boemo nem említi. A Dicsőségtükre (1559) szerint Lajos a nyakában, a meztelen bőrén viselte; Mária végrendelete (1555) csak azt mondja, hogy a férje is viselte. A holttesten való jelenléte egyik 1526-os forrásból sem olvasható ki; a szív útja Prokopp következtetésén alapul.
• A lószerszám. Sárffy a ló tetemét és a király fegyverzetét ugyanazon a helyen találta; a ló felszerelésének leírása egyik forrásban sincs. Hogy a holttest rangja a lószerszámból, a fegyverzetből, a gyűrűből vagy a ruházatból volt-e felismerhető, a források nem mondják.

Mi következik ebből. A szorosan ülő gyűrű az ujjon és a fegyverzet a helyszínen vagy a test mellett nem a teljes kifosztás képét adja: a páncél és a gyűrű egyaránt értékes, elvihető tárgy. Az öltözék és a pecsétgyűrű a jobbágyoknál volt, ez részleges elvitelre utal. Hogy ugyanazok a jobbágyok temették-e el a testet, vagy két külön csoport volt (a mezőn holmit gyűjtők és a sírásók), az oklevélből nem következik; ez feltevés. Az is nyitott, hogy az azonosítás alapja a ruházat, a lószerszám vagy a gyűrű volt-e; Sárffynál a felismerés a lábon és a fogakon lévő jegyeken alapul. A Boemo-féle értesülés forrása nem ismert (lásd: Sanudo-lap); a temetés körülményeit a Sárffy-lap tárgyalja.

Mi hiányzik

• Az oklevél eredetije és Oláh Miklós megbízólevele. Az oklevél eredetije az Esztergomi Prímási Levéltárban van (AEV No. 1160/2), fényképe Prokopp 1983-ban (275. o.) jelent meg, az első kiadás Andrássy 1861. A latin szöveg a használt kötetekben nincs közölve. Oláh Miklós 1527 tavaszi megbízólevele, amelyet az oklevél említ, nem ismert.
• Bertényi 1986, 1994, Kumorovitz 1993. A gyűrűspecsét szerepéről szóló munkák Farkas 2001 hivatkozásai; itt nem tárgyaltak.
• Kiss 1976, Verancsics. Kiss 1976 (507–512.) és Verancsics Antal összes munkái II, 24–25. (Farkas 2001 hivatkozásai) itt nem tárgyaltak.
• A Rym-napló eredetije. A Matković által ismertetett kézirat (a bécsi udvari könyvtár kézirata, második rész: a hazaút 1574-ben) az eredeti nem szerepel a használt kiadványokban; a Mohács-mondat csak Matković átfogalmazásában ismert. Az Ungnad-követségről 1582-ben nyomtatott útleírás jelent meg (Beschreibung einer Legation und Reise von Wien aus Osterreich auff Constantinopel, kiadta Franciscus Omichius; Ferus 2007 nyomán); hogy ez azonos-e a Matković által ismertetett névtelen útleírással, nem eldöntött.
• Prokopp 1967 hivatkozásai. Papp László: A mohácsi csatahely kutatása (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1960, 169.); Sacher-Masoch: Ungarns Untergang und Maria von Österreich (1862, 162.); Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje (1914, 186., 430.); Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium I (1902, 89.); Pray: Annales regum Hungariae V, 120–127. (a Sárffy-levél Brodarics Istvánhoz).
• Réthelyi 2005. A kiállítási katalógus, amely Mária ábrázolásain azonosítja a medált.
• Mária végrendeletének eredetije és a Dicsőségtükre latin–német szövege. A fenti idézetek magyar fordításból valók.

Források

• Báthori István nádor oklevele II. Lajos pecsétgyűrűjéről. Pozsony, 1527. június 24. Prokopp Gyula fordítása: Nekünk mégis Mohács kell…, 2016, 203–204.; Örök Mohács, 2020, 344.
• Mária királyné végrendelete. Brüsszel, 1555. december 3. Ortvay Tivadar fordítása: Nekünk, 214.; ÖM 394.
• Habsburg-ház dicsőségtükre. Augsburg, 1559: ÖM 395–396.
• Szerémi György: Magyarország romlásáról. Erdélyi László és Juhász László fordítása: Nekünk, 209–212.
• Antonio Boemo jelentése, 1526. november 12.: I Diarii di Marino Sanuto XLIII, 225–228.; ÖM 202–203. Lásd: Sanudo-lap.
• Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála II. Magyar Könyvszemle 117 (2001) 1, 33–66.
• Farkas Gábor Farkas: Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 381–396.
• Szebelédi Zsolt: Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. A Sárffy-jelentés értelmezésének nehézségei filológus szemmel. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 413–424.
• Csorba Dávid: A Mohács-szindróma, avagy II. Lajos halála (1526) historiográfiai nézőpontból. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 425–440.
• Botlik Richárd – Nemes István – Tolvaj Balázs: Kétségeink, 2016, 18–21. (részlet: ÖM 862–863.).
• Nekünk mégis Mohács kell… A mohácsi csata és emlékezete. Budapest, 2016: a 141., 178–181. jegyzetek (197., 204. o.).
• Prokopp Gyula: II. Lajos király pecsétgyűrűje. Vigilia 32 (1967) 8, 527–530.
• Matković, Petar: Putovanja po Balkanskom poluotoku XVI. vieka XII. Opis putovanja dvaju carskih poslanstva u Carigrad: K. Ryma godine 1571 i D. Ungnada godine 1572. Zagreb, 1892 (Rad JAZU CXII), 41–42., 56.
• Fógel József: II. Lajos udvartartása. Budapest, 1917, 55.
• Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Budapesti Szemle 1876.
• Andrássy Manó: Kiadatlan magyar érmék és pecsétgyűrűk. 1861, 49–64.; Ipolyi 1876, 497.; Hlatky 1938, 79–80.; Margalits 1902, 91. (Farkas 2001 hivatkozásai).
• NTF Történész Műhely: II. Lajos másik halála. 2016. október 22. (ntf.hu; szerző nélkül).