Szerémi György Epistola flebilise és a szekcsői gyilkossági hagyomány

Forrásközlés és forráskritika · Utolsó frissítés: 2026. november

A hagyomány, amely szerint II. Lajost Szekcsőn Szapolyai György szúrta le, egyetlen forrásra megy vissza: Szerémi György 1545–47 körül írt emlékiratára és annak függelékére, az Epistola flebilisre („siralmas levél”). Az oldal közli a döntő mondatokat Wenzel Gusztáv 1857-es kiadásának lapjairól, az Epistola szerzőségének kérdését Szádeczky Lajos 1892-es értekezése alapján, és egymás mellé teszi a történet belső ellentmondásait és az ellenőrizhető tényeket. A holttest megtalálásának és azonosításának általános vitáját A holttest-oldal tárgyalja.

Összefoglaló

• Amit Szerémi állít. Szapolyai György a szekcsői plébánián háromszor megszúrta a királyt; Tomori Pál megölte Györgyöt, György emberei Tomorit; a királyt a tó partján, Csele falucska közelében ásták el. Szerémi saját „látása” a három seb a holttesten, a király megtalálása után (Wenzel 133–134., 408. o.).
• A forrás jellege. Szerémi nem volt a csatában. A történetet két hallomásból adja: egy magyar katonától, aki János király halála (1540) után kezdett beszélni (133. o.), és Tatai Miklós egykori királyi káplántól, akivel Szádeczky szerint 1528-ban Lengyelországban, Żarkiban találkozott. A király halálát az emlékirat három helyen, három különböző változatban beszéli el (89., 121., 131–135. o.).
• Az Epistola. Szádeczky II. részének (1892) érve szerint az Epistola flebilist Szerémi maga írta, „emlékezet után”, 1540 után; Tatai Miklós a forrása, akit Szerémi első személyben beszélteti. Szebelédi Zsolt nyelvi vizsgálata (2017) ugyanerre jut: az elbeszélő Tatai, de a szöveg nyelve Szerémié. Az Epistola ezért nem független második tanú.
• A tényekkel való összevetés. A főszöveg és az Epistola időpontban, helyben, a megtaláló személyében és a király temetésének napjában eltér egymástól. A történet Czettricz Ulrik sorsát ellenőrizhetően hamisan adja, a két főúr haláláról Brodarics mást ír, és Sárffy Ferenc 1526. október 19-i jelentése a holttesten „a legkisebb sebet sem” említi, kivéve az ajkán egy egészen kicsit.
• Nyitott. A névtelen katona kiléte; a żarkii plébános és Tatai azonossága (Szádeczky következtetése, nem a kézirat állítása); a hallomás terjesztésének oka és útja.

Szerémi György és a mű forrásértéke

Szerémi György (Georgius Sirimiensis, szül. 1490 körül) II. Lajos és Szapolyai János udvari káplánja volt. A hadjáratból két hét múlva, a csata előtt visszatért Budára; a csatát és a király halálát nem látta, két káplántársa a mohácsi mezőn esett el. Az emlékirat legjobb részei az 1526 utáni, Szapolyai körül játszódó események; a király haláláról szóló rész hallomás (Szádeczky 1892, XV/7, 56–59. o.).

Szádeczky értékelése. A mű legelső kútfő Szapolyai udvaráról és vándorlásairól (1526–1542), ahol Szerémi szemtanú. Ugyanakkor „nincs kritikája”: a mendemondát nem különbözteti meg a történelemtől, hősei gyakran méreg vagy orgyilkosság áldozatai (V. László, Mátyás, Corvin János gyermekei, Bánffy Jakab, Szapolyai János), és kronológiája megbízhatatlan (Buda 1530-as ostroma 1536-ban, az Ártándiak elfogatása 1533–34-ben; XV/7, 56–72. o.). A bécsi kódexet (ÖNB Cod. 8649) Szádeczky nem sajátkezű példánynak, hanem hibás másolatnak tartotta (72–76. o.); Wenzel sajátkezűnek.

A király halálának három változata

Szerémi a király haláláról három helyen, háromféleképpen szól. Az első kettő fulladásról, a harmadik gyilkosságról. Az oldalszámok Wenzel 1857-es kiadására vonatkoznak.

A gyilkossági változat a főszövegben (Wenzel 131–135. o.)

A szöveg Szerémi emlékiratának XL. fejezete. Szapolyai Székesfehérvárra indul, Szerémi vele megy; a király holttestét a kutatók már megtalálták. Az alábbi öt kivágás a változat kulcsmondatait adja. A fordítás saját; az eredeti latin szöveg az irányadó.

A megtalálás és a két „valódi káplán” (131–132. o.)

Et de alia parte miserat inquisitores corpus Ludouici Regis in loco confliccionis. Et erat valde amabilis vnus capellanus nomine Nicolaus Thatai, et ipsum elegit Joannes vaiuoda. Et invento corpore portauerunt iam ad Albam-Regalem. Cumque audisset Joannes vaiuoda, quod invenisset, illico iusserat de puro auro coronam fabricare cum auri fabricato-

Magyarul: „Másfelől kutatókat küldött Lajos király holtteste után a harc helyére. És volt egy igen kedves káplán, Nicolaus Thatai nevű, őt választotta ki János vajda. És a holttestet megtalálva már Székesfehérvárra vitték. Amikor János vajda meghallotta, hogy megtalálták, azonnal parancsot adott, hogy tiszta aranyból koronát készítsenek az aranyműves…”

viris iuimus in ciuitatem prope ianuam ciuitatis apud iudicem, et in feria sexta erat.
Inde quidem ecclesiastici ordinauerant cuncta que necesse erant ad sepelliendum Regem Ludouicum, et cucurri ad dominum meum Regem Ludouicum vt viderem, et experimenciam acciperem. Joannes Dauid, Nicolaus Thatai, isti erat veri capellani Ludouici Regis.

Magyarul: „…az aranyművesekkel bementünk a városba, a városkapu közelében a bírónál, és péntek volt. Ezután az egyháziak elrendeztek mindent, ami Lajos király eltemetéséhez szükséges volt, én pedig Lajos királyhoz, uramhoz futottam, hogy lássam, és tapasztalatot szerezzek. János Dávid, Nicolaus Thatai: ezek voltak Lajos király valódi káplánjai.”

A látlelet: „tres foramina fixuras” (133. o.)

Jam hic, karissimi domini lectores, bene attendite in scripturis declaracionem meam de morte Ludouici Regis. Cumque corpus eius inspiciebamus, ex tunc tres foramina fixuras reperimus, quod cum gladio bohemico tranfixus erat. Et nos tantum secrete sacerdotes perscrutauimus, et non debuimus alys enarrare propter Joannem vaiuodam. Sic erat mors Ludouici Regis, certe sciamus verum esse; qui post mortem Joannis Regis vnus miles Hungarus, quod audierat iam moriturum Joannem Regem, et ait: „Iam debeo reuellare mortem Ludouici Regis.“ Ta-

Magyarul: „Most tehát, kedves uraim, olvasók, figyeljetek jól az írásokban a nyilatkozatomra Lajos király haláláról. Amikor a testét megvizsgáltuk, ekkor három lyukat, szúrásnyomot találtunk, mert cseh karddal volt átszúrva. És mi, papok, csak titokban vizsgáltuk meg, és nem kellett másoknak elmondanunk János vajda miatt. Így volt Lajos király halála, bizonyosan tudjuk, hogy igaz; János király halála után egy magyar katona – mivel hallotta, hogy János király már haldoklik – azt mondta: »Most fel kell fednem Lajos király halálát.« Ta-…” A mondat nyelvtanilag töredékes („qui … vnus miles Hungarus”).

A katona elbeszélése: Szapolyai György szavai (133. o.)

Cum Rex talimodo perfecisset, sicut dixerant ei, Paulus Thomori cum licencia Regis iuerat ad hospicium suum; inde nempe Georgius permansit cum Rege. Et dixit Georgius Sepusiensis: „Tu Rex, bestye tanchos kiral, perdidisti Regnum Hungarie et nostrum iura ac rectam sentenciam de possessione Laurency

Magyarul: „Miután a király úgy végzett, ahogy mondták neki, Tomori Pál a király engedélyével a szállására ment; György azonban a királlyal maradt. És Szepesi György ezt mondta: »Te király, bestye tanchos kiral (magyarul: ’állat, táncos király’), elvesztetted Magyarország királyságát és a mi jogainkat és igaz ítéletünket Lőrinc birtoka tekintetében…«”

A főszöveg további menete (134–135. o.): György háromszor megszúrja a királyt; Czettricz és a kamarások Tomorit hívják, Tomori megöli Györgyöt, György emberei Tomorit; a harc éjjel, „pentekre verradoban”, péntek hajnalban zajlik. Györgyöt és Tomorit közös sírba, a királyt „infra rippam laci”, a tó partjára ásták. Czettricz „Székesfehérvárra, onnan Bécsbe lovagolt”, Mária bezáratta, és a németek „mala morte” megölték. A király temetése „in sabato die in profesto beati Martini”, vagyis november 10-én, szombaton volt: a püspökök dalmatikába öltöztették és márványsírba tették (135. o.).

A hallomás és a saját látás különböző státusa. Szerémi saját állítása a három seb, a kereszt és a gyűrű a holttesten („ego vidi cum predictis meis capellanis”, 134. o.). A szekcsői jelenet részletei a katona elbeszélései. Szádeczky szerint Mogyoróssy János 1882-es állítása, hogy Szerémi „a táborban jelen volt” és a holttestet ő szállította, téves: Szerémi Budán volt, a holttestet pedig nem ő, hanem Tatai Miklós szállította (XV/7, 59. o., 2. lábj.).

Az Epistola flebilis (Wenzel 403–410. o.)

Az Epistola flebilis a bécsi kódex 120. levelén a főmű vége után következő latin függelék. Címe: „DE MORTE LUDOUICI REGIS. Est epistola flebilis et ad Reuerendissimum …”; a címzett nevét vastag tollvonásokkal áthúzták (Wenzel 403. o., 1. lábj.). A kiadás a levél végét csonkán közli: Wenzel a kódex utolsó három lapját kihagyta, a nyomtatott szöveg egy csonka mondat közben szakad meg, holott a kéziratban még 8 sor, két teljes oldal és az utolsó lapon 10 sor olvasható (Szádeczky XV/8, 16. o.).

Wenzel szerint a levél „minden jelenségek szerint már nem Szerémi munkája, hanem más valakitől magyar nyelven íratván, általa deákra fordíttatott” (VII–VIII. o.; idézi Szádeczky XV/8, 17. o.). A szerzőségről lásd alább.

Elnevezés. A szakirodalom Szerémi egész művét is „Epistolának” nevezi (Epistola de perditione regni Hungarorum, címzettje Verancsics Antal; Kasza 2020, 279. o.). Ez az oldal az Epistola flebilis néven a bécsi kódex végén álló, II. Lajos haláláról szóló latin függeléket érti (Wenzel 403–410. o.).

A szekcsői jelenet a nyomtatott szövegben (406–408. o.)

Az alábbi kivágások sorrendben követik a jelenetet.

György szavai, a három szúrás, a harc kezdete (406. o.)

cum familia sua cum lampadibus. Inde quidem Georgius ait Regi Lodouico: „Tu corizator Rex! Tu mekator Rex! Tu iniuste Rex! Quod perdidisti Regnum Hungarie, et juris patronatum nostrum omnes possessiones ducis Laurency, qui obligauerat se se in defectum seminis, et pater noster sic ei e conversor.“ Ait Rex Lodouicus: „Non mea voluntas, sed magnatorum et prelatorum.“ Rapiens per timpum Regem furibunde, mox in tribus locis de latere dextro finxit cum spata triacute Bohemica. Citrich et alij cubicularij Regie Majestatis terruerunt se, et fugam dederunt ad hospicium Pauli Thomori, et dicebant clamore valido: „Cito cito, magnifice domine, quia occidit Regem Lodouicum Georgius Sepusiensis.“ Quod audisset archiepiscopus Bachiensis, surgens illico seuiendo cum caterua sua irruit aduersus Ge-

Magyarul: „…[Tomori Pál elment a szállására] családjával, lámpásokkal. Ekkor György ezt mondta Lajos királynak: »Te corizator (táncos) király! Te mekator (a moechator torzulata: házasságtörő) király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot és a mi kegyúri jogunkat, Lőrinc herceg összes birtokát, aki magvaszakadása esetére kötelezte magát, és atyánk neki így…« [a szövegrész értelmezhetetlen: „sic ei e conversor”]. Lajos király ezt mondta: »Nem az én akaratom, hanem a főuraké és a főpapoké.« Dühösen megragadta a királyt (per timpum; jelentése bizonytalan), és azonnal három helyen megszúrta a jobb oldalán háromélű cseh karddal. Czettricz és a király többi kamarása megrémült, Tomori Pál szállására menekültek, és nagy kiabálással mondták: »Gyorsan, gyorsan, nagyságos úr, mert megölte Lajos királyt Szepesi György!« Amikor ezt a bácsi érsek meghallotta, felugrott, dühöngve csapatával György ellen tört…”

A harc és a sírok (407. o.)

erat maxima pars Georgiana, et reinterfecerunt Paulum archiepiscopum. Et erat valde in crepusculo noctis, et domos in villa igne accensa, et sub flamma igne plusquam erat in duobus horis confliccio ex utraque parte. Et magnus clangor erat, quod in duobus milliaribus sonabat in aiere clangor eorum. Ita fertur dixisse, quod in conflictu Cesaris Turcarum non erant tot milites prostrati in campo Mohach. sicuti in hora mortis Lodovici Regis. Et caterua Georgiana permansit, Pauli Thomori pauci evaserunt. Belliductor Georgij predicti consilium inierunt, et Geor-

Magyarul: „…a csapat legnagyobb része György-párti volt, és viszonzásul megölték Pál érseket is. Nagyon sötét volt, a faluban házakat gyújtottak fel, és a láng alatt több mint két órán át tartott a harc mindkét oldalról. Nagy zaj volt, két mérföldre hallatszott a lárma. Azt mondják (fertur), hogy a török császár csatájában nem hullott annyi katona a mohácsi mezőn, mint Lajos király halálának órájában. György csapata maradt meg, Tomori Pál embereiből kevesen menekültek. Az említett György hadvezére tanácsot tartott, és Györ…”

A sír a tó partján; János vajda helyzete (407. o.)

lam foderunt nocte per lumina lampadarum, et ibi eum relinquendo. Et jacuit ibi pauper Rex Lodo. a die Decolacionis Joannis Baptiste usque adiem Beati Martini confessoris. Et Joannes vaiuoda non erat in bello, quia dupliciter eum in exulem fecerant cum Rege Lodo. principes et prelati cum regnicolis, et extra rancorem Georgius Sepusiensis germanus Joannis waiuode. Et cum audien. Regem Lodo. non existentem in prouincia sua, et ex utraque Danubium

Magyarul: „…[üreget] ástak éjjel lámpások fényénél, és ott hagyták. És ott feküdt a szegény Lajos király Keresztelő János lefejezésének napjától Szent Márton hitvalló napjáig. János vajda nem volt a csatában, mert kétszeresen kizárták őt, a fejedelmek és főpapok az ország lakosaival Lajos királlyal együtt, és [mert] Szepesi György, János vajda fivére, haragon kívül [állt?]. És amikor hallotta, hogy Lajos király nincs a tartományában, és a Duna mindkét oldaláról…” A mondat szerkezete töredékes, a „dupliciter … in exulem” és az „extra rancorem” helyek értelme homályos.

A temetés, a koronázás, a „két káplán” (407–408. o.)

vnam coronam nimis pulcram cum aurifabris, et spelliuit cum honore, sicut decet Regem et tanquam dominum suum graciosum in die Sancti Martini confessoris in Sabato. Et se ipsum coronare fecit in Regem Hungarorum in Dominico die, quem demum minime colebant eum ac metuebant. Et sic finis est per vnum deuotum capellanum suum, qui sibi fuit valde graciosus dominus Rex Lodouicus. Ac vidi et vidimus a latero dextro tria fixura. Quia Rex Lodouicus

Magyarul: „…egy nagyon szép koronát az aranyművesekkel, és eltemette tisztességgel, ahogy illik a királyhoz és mint kegyes urát, Szent Márton hitvalló napján, szombaton. És magát királlyá koronáztatta a magyarok királyává vasárnapi napon, akit végül kevéssé tiszteltek és féltek. És így van vége egy hűséges káplánja által, akinek Lajos király nagyon kegyes ura volt. Láttam és láttuk a jobb oldalon a három szúrást. Mert Lajos király…”

serat Vestra Magnificencia ordinauimus.“ Et sic incepit Joannes vaiuoda sciscitare de Rege Lodouico quasi nesciret. Et inter curiales hec nascere fecerunt posthec curiales, quod aliquis piscator invenisset submergentem corpus eius in vna cauerna iuxta laci Chele Regem Lodouicum. Et misit nos duos capellanos post ipsum per duas quadrigas, et sic eum invenimus eadem forma sicut scriptum est de ipso, vt supra. Et corpus eus absque olfacto portauimus ad Albam Regalem ad sepelliendum. Joannes vaiuoda

Magyarul: „…[…] Nagyságodnak elrendeztük.« És így kezdett János vajda érdeklődni Lajos király felől, mintha nem tudná. És az udvaroncok között utóbb az udvaroncok azt a hírt terjesztették, hogy egy halász megtalálta a király vízbe süllyedt testét egy barlangban a Csele-tó mellett. És küldött minket, két káplánt, két szekéren utána, és úgy találtuk meg ugyanabban az állapotban, ahogy róla fentebb le van írva. És a testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra eltemetni. János vajda…”

Forrás. Szerémi György: Emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543. Közli Wenzel Gusztáv. Magyar Történelmi Emlékek, Írók I. Pest, 1857, 406–408. o. (bécsi kódex: ÖNB Cod. 8649). Wenzel „Javítandók” listája (410. o.) ezeket a helyeket nem érinti.

Az Epistola és a főszöveg eltérései

A két szöveg ugyanazt a történetet beszéli el, de a részletekben nem egyezik.

Ki írta az Epistolát? Szádeczky II. rész (XV/8, 16–21. o.)

Szádeczky Lajos két füzetben tárgyalta Szerémi művét (Értekezések a történelmi tudományok köréből XV/7 és XV/8, 1892). A második füzet a kódex Wenzel által kihagyott utolsó lapjait is közli, és a szerzőség kérdésében Wenzel álláspontjával szemben dönt. Az alábbi lapok a gondolatmenet kulcshelyeit adják; a nyomtatott szöveg átírása a kivágás sorait követi.

1. A záró sorok: „azt maga írta”, „emlékezet után” (17. o.)

»Az epistola flebilis II. Lajos király haláláról minden jelenségek szerint már nem Szerémi munkája, hanem más valakitől magyar nyelven íratván, általa deákra fordíttatott«.
Az »epistola flebilis« végső sorai azonban, mint láttuk, világosan mondják, hogy azt maga írta, sőt azt is mondja, hogy emlékezet után (de mente) írta, s indirecte rávezet arra is, hogy hol hallotta Lajos király halálának (Szekcsön történt megöletésének) azt a regényes elbeszélését, melyet »Szerémi György élete és emlékirata« 59–64. lapjain részleteztünk.
Azt mondja ugyanis e zár-monologban, hogy midőn Csensztochowból megtért s Krakkóban időzött, jól emlékezetébe véste (rejtette) a történetet. Tehát ott hallotta valahol. Emlékíratában meg is mondja, hogy hol és kitől: Csensztochowból visszajövet Zarki nevű lengyel faluban egy plébánostól.¹)

2. A „parokus” azonosítása: Tatai Miklós (18. o.)

Csak e két káplán egyike mondhatta tehát magáról, hogy »misit nos duos capellanos«. S ezek közül is az, a kiről Szerémi emlékíratában azt mondja, hogy a holttestért őt küldötték (Tatait), mint Lajos király nagyon kedves (valde amabilis)¹) káplánját; s a kiről itt is a levélben azt mondja, hogy neki nagyon kegyes (valde graciosus)²) ura volt Lajos király.
A Zarkiban Szerémivel találkozó »parokus« tehát nem lehetett más, mint Tatai Miklós, Lajos király egykori káplánja, a ki időközben parochiát nyert s úgy látszik Csensztochowba szintén búcsúra járván, találkozott Szerémivel, s ott elbeszélte neki Lajos király megölésének rémes történetét.
Ha nem mondaná Szerémi, hogy ő emlékezetében tartogatta s elméjéből írta: azt hihetnők, mint Wenzel, hogy Tatai Miklós azt le is írta neki; de így azt kell hinnünk, hogy csak elbeszélte s Szerémi hallomás után írta, de azért (mint egyébütt is sokszor teszi) első személyben beszélteti kútforrásait.

3. A stílus (19. o.)

És a levelet még is Szerémi írta, (ő maga mondja); de benne Tatait beszélteti.
A stylus egészen Szerémire vall. Zoltan Zelim¹) (402, 404, 408.); in una botta; aput; castore suo (404); sonabat in aiere (407.); gletum habuit (410); astutia sua; cum guerra suarum: mind az ő sajátosságai.
A levelet tehát kétségkívül Szerémi írta. De mikor és kinek?

4. A keletkezés ideje (19. o.)

Krakkóban, midőn 1528. tavaszán ott megfordúlt (a mit levele végén említ), nem írhatta, mert néhány sorban még 1529-iki eseményekről (János királynak a török által Budára való beiktatásáról) is emlékezik. — Nagyon valószínű, hogy ezt is — miként fő munkáját — csak János király halála után írta. Szapolyai életében nem mert volna ilyet írni, hogy: »János király kiment Lengyelországba, Ferdinánd visszament Bécsbe és a két ökör között fejedelem nélkül maradt Magyar-

A következő lapon Szádeczky megállapítja, hogy a levél valamelyik püspökhöz szólt (XV/8, 20. o.).

5. A kézirat: a törölt név és az egy kéz (20. o.)

A törléseket úgy látszik a közel-egykorú javító kéz eszközölte. Ez az Emlékíratban is következetesen törli a Szerémi nevét, mind ott, hol az elején és végén magát megnevezi, mind a szöveg között a »pater Georgii« szavakat. De ezek alól a törlések alól tisztán kivehető a név. Így az első sorban a »Georgius Sirimiēñ«, melyet későbbi kéz »Georgius Sirmiēñ« alakban újra felibe írt. Az emlékirat végén is az »et sic est finis« után, (melylyel a kiadás végződik) a törlés alól tisztán kivehető még ez, hogy »per Georgium Sirimiēñ«. (401. l.)

Ezek a névtörlések nem költhetik bennünk azt a gyanút, hogy talán az emlékirat nem is a Szerémié. Az egész kézirat utolsó lapján is ott áll XVII-sz. írással, hogy »Historia Rerum Ungaricarum a Georgio Sirmiēñ. Regis Ludovici [et Joannis regis¹)] sacellano scriptitata«.
Mind az Emlékirat, mind a Lajos király haláláról szóló kesergő levél egy és ugyanazon kéz írása. De ez utóbbinak szövege csodálatos módon össze-vissza szökdel egyik oldalról a másikra. A szöveg egymásutánja így következik a lapszámozás szerint: 121 b. 122 a. 122 b. 121 a. 124 a. 124 b. 123 a., 123 b..

Megjegyzés az átíráshoz: a latin szóalakok a nyomtatványon dőlt szedéssel, helyenként nehezen olvashatóan állnak; az átírás a szövegkörnyezethez és Wenzel kiadásához igazodik (például aiere, Ludovici).

Mit mond ki és mit nem Szádeczky II. része

Szebelédi Zsolt 2017: a vita újraértékelése

Szebelédi Zsolt PhD-értekezése (Szerémi György Epistolájának nyelvi elemzése, PPKE, Piliscsaba, 2017) újra áttekinti az Erdélyi–Szádeczky-vitát (21–26. o.; összegzés: 166–167. o.).

• Az elbeszélő nem Szerémi. Három szöveghely mutatja: „Et misit nos duos capellanos post ipsum per duas quadrigas” és „Et sic finis est per vnum deuotum capellanum suum” (Wenzel 408), továbbá a levél folytatásában (a kódex végén Ferdinánd bevonulása és koronázása, a szultán 1529-es hadjárata) egy 1527-es eseménynél álló többes szám első személy, noha Szerémi ekkor Szapolyaival Hatvanban volt. Szebelédi szerint Erdélyi azonosítása (Tatai Miklós) a mai napig a legvalószínűbb.
• A kódex záró mondata nem dönt. A kódex utolsó lapján (fol. 134v) álló mondat Szerémiről harmadik személyben szól („per vnum sacerdotem Georgium Sirmiensem, qui quondam capellanus Ludovici regis …”), és így zárul: „et de mente demum [hec] iam scribebat”. Szebelédi szerint a mondat Szerémitől származik, de az „iam” értelmezése bizonytalan: Szádeczky szerint a megelőző lapokat írta emlékezetből; Erdélyi szerint a levélben leírtakat már korábban megírta. A mondat a levél utáni részre is vonatkozhat, és elvileg a másoló is írhatta. Biztos válasz a mondatból Szebelédi szerint nem adható.
• A nyelvi bizonyíték Szerémi mellett. A főmű és az Epistola flebilis közös, szokatlan elemei: a „castor” (’katonai tábor’; a kódexben sokszor szerepel, máshol ebben a jelentésben nem ismert), a „Zoltan Szeliman” és a „Szelim Zoltan” szultánnév, a „Ladislaus Kazimir” és „Kasimiriensis” névalak, a „sic est finis” formula, a „sive per fas sive per nephas” fordulat és az évszámok „dum scribebant anno” formulája. Szebelédi következtetése: a nyelvi egyezések alapján a két szöveg szerzője ugyanaz, amíg nem kerül elő hasonló nyelvű, bizonyosan nem Szerémi által írt forrás. Wenzel feltevése (magyarból fordított szöveg) ezért erősen megkérdőjelezhető.
• A levél szerepe. Szebelédi szerint Szádeczkynek és Farkas Gábor Farkasnak igaza lehet abban, hogy a levél azért született, hogy Szerémi egy harmadik „forrással” is alátámassza II. Lajos meggyilkolásának történetét, és a harmadik elbeszélő szerepét egyik káplántársára, Tatai Miklósra ruházta (166. o.).
• A kézirat. Szebelédi szerint a ránk maradt szöveg nem autográf, hanem másolat; a kódexben számos egyértelmű másolási hiba van (14–20., 166. o.).

A gyilkossági hagyományra levonható következmény. Szádeczky érvelése és Szebelédi nyelvi vizsgálata szerint a két szöveg (a főszöveg XL. fejezete és az Epistola) egyetlen szerző, Szerémi két elbeszélése. Tatai Miklós, ha a żarkii plébános valóban ő volt, legfeljebb szóbeli forrás, aki Szerémi szerint 1528-ban mesélte el a történetet; az írott szöveg 1540 utáni. Az Epistola ezért nem független második szemtanú, és a „nos duos capellanos” mondat nem Szerémi személyes jelenlétét bizonyítja. Erdélyi László 1892-ben ezzel ellentétes álláspontot képviselt (az Epistolát Tatai írta, Szerémi nem ismerte); Wenzel szerint nem Szerémi műve, hanem magyarból fordított szöveg (A holttest-oldal, a szerzőségi vita).

Szerémi latinságának minősége

A nyelvi vizsgálat két kérdésre ad választ: milyen szintű Szerémi latinja Brodaricséhoz és Sárffyéhoz képest, és ugyanaz a kéz írta-e az Epistolát, mint a főszöveg gyilkossági részét. Az igazságtartalomról a nyelv nem dönt.

A minták. Szerémi: a főszöveg 131–135. és az Epistola 406–408. oldala (Wenzel 1857). Brodarics: a Historia verissima 227. mondata (Kulcsár Péter 1985-ös kiadása; Brodarics-lap). Sárffy: az 1526. október 19-i jelentés szövegtanúi (Sárffy-lap). A minta kicsi, ezért a vizsgálat a rendszeresen visszatérő jelenségekre épül. A kézirati másolási hibákat (Szádeczky XV/7, 73–74. o.: „hec scit tu ego” a „haec scito ergo” helyett, „cersa”, „volumus” a „nolumus” helyett) Szerémi hibái közé nem számítjuk.

A régi ítéletek. Zilahy Károly (1860) „konyha latinságú”, „szarvas botlásokban gazdag” nyelvnek írta le; Bunyitay Vince szerint Szerémi „a legélemibb nyelvtani szabályokat sem” követi (A váradi püspökség története II, 174); Szádeczky szerint a mű „nem valami ékes latinságú” (XV/7, 74. o.); Kasza Péter „elképesztően zilált latinságú”, helyenként csak nagy nehézségek árán érthető szövegnek nevezi (2020, 279. o.). Szebelédi Zsolt PhD-értekezése (2017, 166–167. o.) árnyalja ezt: a művet nem a humanista mérce szerint kell megítélni, nyelve a késő középkor és a kora újkor élőbeszédben használt „vulgáris latinjának” egyedülálló forrása, kevéssé igényes, de nem egyszerűen „romlott”. Szerémit Szebelédi műveltebb, de a királyi kancellária szintjét meg nem közelítő papnak tartja, aki a magyarországi iskolai latint elsajátította, és művét szinte teljesen emlékezetből, írott források nélkül írta (153. o.).

• Szerémi latinja gyakorlati, nem irodalmi. A mondatokat a magyar beszéd szerkezete szervezi, a szókincs közép- és vulgáris latin, a nyelvtani hibák rendszeresek. Brodarics humanista periódust ír, Sárffy tiszta kancelláriai nyelvet.
• Az Epistola és a főszöveg ugyanazt a nyelvet beszéli. A „Quod audisset/audiens” kapcsolat, a „pauper Rex”, a „per timpum”, a „caterua” és a hibás egyeztetések a mű más részein is visszatérnek. Ez a Szádeczky II. rész szerinti szerzőséget (Szerémi) támogatja Wenzel „mástól magyarul írt” feltevésével szemben. A számok kicsik, ezért az oldalon végzett összevetés nem bizonyíték; Szebelédi részletes vizsgálata a közös szokatlan elemeket (például „castor”, „Zoltan Szeliman”, „sic est finis”) ugyanazon szerző mellett szóló érvnek tartja (24–26. o.).
• A nyelv a tanúságról nem dönt. A „foramina fixuras” nem rögzít seb méretet vagy alakot; Sárffy „in quantitate aciei acus” mércéje igen.

Szádeczky hat érve a gyilkossági történet ellen (XV/7, 58–64. o.)

Belső ellentmondások és ellenőrizhető tények

A táblázat külön oszlopban mutatja, mi ellentmond Szerémi saját szövegének (a főszöveg és az Epistola között), és mi vethető össze külső forrással. Minősítés: B = belső ellentmondás; K = külső forrással ellentétes; T = dokumentációval vagy naptárral tényszerűen cáfolt; N = nem ellenőrizhető.

Ha a történet egy szemtanú pontos észlelése volna, a két szövegben nem változna az idő, a hely, a megtaláló és a megbízó. Az ilyen eltérések a szájhagyományban alakuló történetekre jellemzőek.

Szerémi viszonya Szapolyai Jánoshoz

A gyilkossági történet vádlottja Szapolyai János öccse, György, a szerző pedig János udvari káplánja volt. A kérdés, hogy egy Szapolyai-párti szerző miért vádolja a Szapolyai-család tagját, feltételezi, hogy Szerémi a család feltétlen híve. A források ennél összetettebb viszonyt mutatnak: Szerémi hosszú ideig János környezetében élt, ugyanakkor az emlékiratban a Szapolyai-házat gyilkosságokkal és árulásokkal vádolja, és Jánost is bírálja.

Összegzés. Szerémi János udvarában élt, de nem a család feltétlen híve volt: bírálta az udvar embereit, és Jánosnak is haragja ért. Az emlékirat a Szapolyai-ház több tagját (Szapolyai Istvánt, Jánost) súlyos bűnökkel vádolja, és Jánost „Katalin királynak” nevezi. Varga Szabolcs megállapítása szerint (Emlékezet, 340. o.) János megítélése ebben a szélsőségesen negatív hangú szövegben is ambivalens, a kritika oka leginkább a balul sikerült királyi kormányzás. A György elleni vád tehát a szerző pártállásából nem magyarázandó ellentmondás: beleillik a műnek abba a mintázatába, amelyben a királyok és a főurak gyilkosságok és árulások szereplői, és a gyilkosok végzete utoléri őket. A szerző pártállása a vád hitelét sem igazolja és nem is cáfolja; azt a forrás jellege (hallomás, 1528-ból és 1540 után) és az ellenőrizhető tények döntik el (lásd az előző szakaszt). A hallomás eredetére és terjesztésére a források nem adnak választ; Farkas Gábor Farkas Habsburg-propaganda lehetőségét veti fel, ez hipotézis.

A hagyomány recepciója

Nyitott kérdések

• A żarkii plébános. Azonos-e Tatai Miklóssal? Szádeczky „nem lehetett más”-nak mondja; a szöveg a plébános nevét nem adja. Csorba a plébánost a żarkii házigazdával (egy házas dalmát vargaszerzetessel) vonja össze, ez a szöveg alapján nem támasztható alá (Wenzel 48–49., 226. o.).
• A „hungarus miles”. A névtelen katona kiléte, és hogy György csapatához tartozott-e.
• A terjesztés. Hogyan terjedt 1528-ban Lengyelországban egy olyan gyilkossági mese, amely János testvérét terheli? Bizonyíték nincs.
• A kézirat. Szádeczky és Szebelédi szerint a bécsi kódex másolat, Wenzel szerint sajátkezű; a gyilkossági történet cáfolata ezen nem múlik.
• A záró mondat. Az „iam” értelmezése a kódex utolsó mondatában (a levél vagy a következő rész szerzőjére vonatkozik-e) a kézirat alapján nem dönthető el; a szerzőség ezért nyelvi érvekre épül.
• Az eredeti lapok. A bécsi kódex (ÖNB Cod. 8649) fényképes másolata alapján ellenőrizhető Szádeczky olvasata a Wenzel által kihagyott lapokról és a törlések alatti szövegről.

Források

• Szerémi György: Emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543. Közli Wenzel Gusztáv. Magyar Történelmi Emlékek, Írók I. Pest, 1857 (131–135., 403–410. o.; bécsi kódex, ÖNB Cod. 8649).
• Szádeczky Lajos: Szerémi György élete és emlékirata. Értekezések a történelmi tudományok köréből XV/7 (I. rész) és XV/8 (II. rész). Budapest, 1892.
• Szebelédi Zsolt: Szerémi György Epistolájának nyelvi elemzése. PhD-értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2017 (DOI: 10.15774/PPKE.BTK.2017.010).
• Csorba Dávid: Mohács – egy „mesemondó” szemével. 2012.
• Farkas Gábor Farkas: Magyar Könyvszemle 116 (2000/4), 443–463.; 117 (2001/1), 33–50. (függelék: II. Lajos király halála Szerémi György és Tatai Miklós szerint).
• Brodarics István: Historia verissima (Krakkó, 1528), 227–228., 232. §; Brodarics-lap.
• Sárffy Ferenc jelentése, Győr, 1526. október 19.; Sárffy-lap.
• Nekünk mégis Mohács kell… A mohácsi csata és emlékezete. Budapest, 2016 (Kasza Péter, 78–83. o.).
• Botlik Richárd: Gondolatok II. Lajos király meggyilkolásáról és megtalálásáról. 2026. október 23.
• Fodor Pál – Varga Szabolcs (szerk.): Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: A Szapolyaiak. Rekonstrukció és emlékezet. Budapest, 2020: H. Németh István: „Szapolyai János várospolitikája”, 185. o.; Varga Szabolcs: „A hűséges rokon: Petrovics Péter a Szapolyaiak szolgálatában” (Petrovics), 147–152. o.; „Hatalom és reprezentáció János király udvarában” (Hatalom), 289. o.; „A Szapolyaiak emlékezete” (Emlékezet), 337–340., 355. o.; Kasza Péter: „A Szapolyai-kor latin nyelvű irodalma”, 278–279. o.
• Szerémi György: Magyarország romlásáról. Ford. Erdélyi László, átd. Juhász László, bev. és jegyz. Székely György. Monumenta Hungarica V. Budapest, 1961.
• Czettricz Ulrik életútja: Czettricz-lap.