II. Lajos halálának helyszíne

Utolsó frissítés: 2026. november

Három olvasat vitatkozik arról, hol fulladt meg II. Lajos 1526. augusztus 29-én este: a Csele alsó szakasza az Alsó-malomnál (Orovicz Viktor), egy jobb parti fok (B. Szabó János, Varga Szabolcs) és az átkelés a Duna keskeny nyugati ágán (Pap Norbert és társai).

Összefoglaló

Abban a kutatók egyetértenek, hogy II. Lajos 1526. augusztus 29-én este, a csatából észak felé menekülve, a Duna áradásától megduzzadt, iszapos vízben fulladt meg Mohácstól északra; hogy a lova is odaveszett; és hogy a holttestet október közepén, Czettricz Ulrich útmutatásával találták meg a „mocsárban”. Azon viszont nem, hogy melyik vízről és melyik partról van szó.

A három olvasat közül az A a Csele-patak hagyományos felfogásának legrészletesebb kidolgozása. Az Alsó-malom pontos helye Orovicz hipotézise, ő maga is így jelöli; a B és a C olvasat érveit nem lehet elhallgatni. A lap mindhármat a saját érveivel együtt tárgyalja, és külön összeveti őket. A szakirodalom nem egységes, és régészeti vagy talajtani adat egyik olvasatot sem dönti el.

Mit mondanak a források

Az 1526-os hírek mind Czettricz beszámolójára mennek vissza, de másod-, harmadkézből. A víz ugyanabban a hónapban „Duna-ág”, „patak”, „mocsár”, „árok” és „tó”. A három olvasat lényegében ennek az ellentmondásnak három különböző feloldása.

Az idézetek az Örök Mohács (2020) magyar fordításából valók, az utolsó oszlop az oldalszám. Az 1526-os tanúk közül Burgio, a cseh levél, Thurzó, Fugger és Ferdinánd a Dunát (ágát, kiöntését, tavát) vagy általában mocsárt említ; a Csele nevét Brodarics (1528) mondja ki, patakot pedig csak az 1563-as Siegler. A teljes, 99 forrásra kiterjedő összevetés a mozzanat-táblázatban olvasható.

Hauge zum Freistein 1534-es szövege nincs az Örök Mohácsban; Papp Júlia idézi (2022, 355.). A két követségi útleírás (Ungnad 1572, Rym 1574) nem szerepel az Örök Mohácsban; Petar Matković horvát nyelvű, 1892-es kiadványa ismerteti őket (részletek a Pecsétgyűrű-lapon). Az Ungnad-követség Mohácsot nem érte el, de a király halálának helyét „Mohatz” és „Joel (? Czelje)” néven ismerte, és török vezetője elvitte volna oda; a névolvasat kérdőjeles (Matković).

Az 1526-os híradások egy része Marino Sanudo naplóiban eredeti olasz szöveggel megtalálható (hasábszámokkal: Sanudo-oldal). Ezek a helyet jórészt nem nevezik meg; a megnevezettek: „Batta” (Boemo, XLIII 226) és a pécsi mocsár (Bargelli XLII 706; Mula–Crovato XLII 755–756). A csatahely névváltozatai (Mogach, Mugan, Muchach, Mocharzo, Amoanchs, Moncatiza) a Sanudo-oldal 6. szakaszában vannak. A Csele nevét egyik Sanudo-szöveg sem tartalmazza.

A Sárffy-levél helyrajza

Sárffy Ferenc október 19-i jelentése az egyetlen szemtanúi leírás a helyszínről. A levél a jelenet térbeli rendjét is megadja:

1. Czettricz messziről mutatja a helyet. „Mikor a helyhez közeledütnk, de még nem értünk oda, Czettricz már messziről az ujjával mutatta meg a helyet.” A hely tehát távolról felismerhető volt.
2. A ló teteme a mocsárban. Itt találták meg a király fegyverzetét, a király testét viszont nem. Ez egyezik a korai hírekkel, amelyek szerint a ló a királyra esett.
3. Trepka „kissé tovább”. Az udvarmester holtteste a közelben feküdt, és „sok emberi test” volt a környéken: többen próbáltak ugyanott átkelni.
4. A friss sír „nem messze egy rév mellett”. A legjobb szövegtanú, a varsói másolat szerint non longe sub quodam portu, a lipcsei kéziratnál és a családtörténetben sub eadem porta, vagyis „ugyanazon átkelő mellett”. A portus a középkori magyarországi latinban révet, folyón vagy patakon átvezető átkelőhelyet jelent.

Következtetés. A király egy átkelőhely közelében halt meg, ahol több menekülő is megpróbált átjutni. A levél friss sírhantot (sepulturam novam) említ az átkelő mellett; Czettricz „körmével” kezdte kaparni a földet, ami laza, puha takarásra utal. Hogy ki és hogyan fedte be a testet, a levél nem mondja; a Memoria rerum szerint halászok nyomták a sárba (lásd: Sárffy-lap, Sír vagy sárba nyomás?). A Sárffy-levél tehát átkelést ír le, nem egy névtelen, nyílt mocsárrészt. Hogy az átkelő a Csele patakon, egy jobb parti fokon vagy a Duna keskeny ágán volt, azt a levél nem dönti el.

A. A Csele alsó szakasza és az Alsó-malom (Orovicz Viktor; a hagyományos felfogás)

A Csele-patak mint halálhely a 16. század végén, a 17. században terjedt el: Siegler 1563-ban még csak a „Cselepataka folyócskánál” lévő mocsaras helyet említi, Daniel Adam z Veleslavína 1590-ben írja elsőként, hogy a király a patak medrében halt meg (Pap et al. 2020, 101). A 18. századra a hely már a Csele-patakhoz kötődött (Cserei Mihály, Losonczi István 1773); 1797-ben egy régebbi emlékoszlop alsó márványkövét még látták a malom közelében (Péteri Takáts József, ÖM 571). Csajághy Károly 1842-ben vitatja a malom melletti kőhíd azonosítását: a mohácsi püspöki lak Dorffmaister-festménye „épen az ugynevezett Csellei csárda-malom mellé” festette a halált, a festők és költők szabadsága alapján („multa licent pictoribus atque poetis”); szerinte a sír „egy óra negyednyire beljebb a hegyek vagy is dombok közt” lehet, és a Csele neve is bizonytalan volt (egyesek Lancsuk közelében, többségük a Mohácsról „Barra” vivő országút közepén folyó vizecskére értette; ÖM 606). Az 1860-as években Turcsányi Soma oszlopot állíttatott a malom előtt (építésének éve forrásonként 1864 és 1868 között ingadozik), a mai emlékmű 1897-ben ennek újjáépítéseként készült (Pap et al. 2020, 94–95, 102; Papp 2022, 397–400.).

Orovicz Viktor vezetett el a Holstein-krónika lipcsei kéziratához. Pekár Gyula 1926-os újságcikke nyomán találta meg a Czettricz család történetét tárgyaló könyvet, majd annak forrását, a Bunzlaui krónikát. A krónika a Sárffy-levél latin szövegét is tartalmazza; eredeti (?) példányát a krónika szerint Sebastian von Czettritz őrizte a bunzlaui várban, vagyis a Czettricz család birtokában. Orovicz a levelet nem fordította le: kulcsszavai alapján az Örök Mohács közölte szövegnek vélte másolatát, és a halálhely kérdésére koncentrált. A levélszöveg összevetését lásd a Sárffy-levél lapján.

Orovicz Viktor rekonstrukciója (a hipotézis legrészletesebb kidolgozója) a következőkre épül:

• Brodarics leírása ellenőrizhető. Az egykori Budai út nyomvonalán Csele falu temploma kb. 4,7 km-re volt a középkori Mohács közepétől, ez jól egyezik Brodarics „fél mérföldjével” (kb. 4,2 km). A „Mohács fölött” északot jelent, a „falucska alatt” pedig a falutól délre eső szakaszt. A Csele alsó szakasza ma is „meredélyes szakadékban” fut a Duna felé.
• A terep. Az első katonai felmérés (1780-as évek) térképe és a mai szintvonalak szerint az Alsó-malom és a Csele-híd között a patak mély, szűk, meredek falú árokban fut; az Alsó-malomtól lefelé a völgy kitágul, az északi part meredek marad, a déli lankás. Áradáskor a Duna betolul a patak alsó völgyébe, és sekély, álló vízű „fokot”, „tót”, „Duna-ágat” hoz létre; ez magyarázza a források ingadozó vízneveit. A lassuló víz az Alsó-malom környékén finom hordalékot rak le; Orovicz szerint ebből a 16. században méteres iszap alakulhatott ki. Ezt nem mérte: a mai torkolatnál és egy 450 m-re lévő névtelen vízfolyásban egy gally leszúrásával próbált (a víz mindkét helyen 20 cm-nél sekélyebb volt), és az iszap aljáig nem jutott le. A próba a talaj állékonyságának szemléltetésére szolgál, a 16. századi iszap vastagságára nem bizonyíték. A katonai felmérés szerint a Csele felé vezető országút „csupán a Csele-pataknál, amikor a vize túl erősen kiönt”, járhatatlan.
• A malom. Lubenau 1587-ben „egy malom mellett”, „a mohás helyen” látta a megmutatott helyet. A Cselén három malom volt (Keresztmalom, Középmalom, Alsó-malom); a „mohás”, árnyékos, párás hely Orovicz szerint csak az Alsó-malomra illik. Lubenau a malomtól „nem messze” egy öreg, kiszáradó tölgyfát is említ, amely körül „sok ezer kereszténynek csontja és koponyája örök emlékezetül” (zum ewigen Gedechtnus) volt felhalmozva, olyannyira, hogy szinte befedték a fát; a koponyákról kapart mohát magával vitte, mert vérzéscsillapítónak tartotta (Lubenau 1912, 91–92.; a német szöveg és fordítása: Papp 2022, 378–380.). A csonthalom eredetéről nincs adat. Palóczi Edgár (1926) szerint 1573 és 1587 között keletkezett, mert Gerlach (1573) nem említi; Papp Júlia ezt nem tartja megalapozottnak, és három lehetőséget vet fel: a törökök a csata után a keresztény halottak egy részét félreeső helyre dobták; a parasztok a szántáskor előkerült csontokat gyűjtötték egy helyre; vagy későbbi környékbeli összecsapás vagy török kivégzések áldozatainak maradványait látta Lubenau. Papp Júlia szerint Lubenau – tudomása szerint – elsőként ad hírt a csata helyszínéhez kapcsolódó, keresztény oldalról történő tudatos emlékműállításról, még ha ezt esetleg tévesen értelmezte is. A török adóösszeírás 1591-ben négy patakmalmot említ Mohácson.
• A gázló. A katonai felmérés térképén a Budai útról két szekérút ágazik le a malomhoz, a főút csak a harmadik, kb. 250 m-rel később fordul a hídra. A malomnál nem volt híd, de gázló igen. Orovicz hipotézise szerint a menekülők sötétben, esőben, helyismeret nélkül a korai lehajtót választották. Ez magyarázná Sárffy portus-át, Holstein Furth-ját és a sok holttestet.
• A vízmélység és az iszap. A király halálhelyén a források szerint kis víz volt: Jovius két arasz (kb. 53 cm), Ganz négy-öt tenyér (legfeljebb kb. 47 cm), Lazzari „arasznyi sem” (legfeljebb kb. 27 cm), Cureus hat tenyér (kb. 56 cm), Pigafetta „sekély”. A számszerűsíthető adatok többsége 45–55 cm körül szóródik. Orovicz szerint a veszélyt ezért nem a víz mélysége, hanem a víz alatt rejtőző iszap okozta, a Holstein-krónika is „sárba” fulladásról ír. A ló hátsó lába beragadt, a király megrántotta a kantárt, a ló hátraesett, és az iszapba nyomta a lovasát; Orovicz becslése szerint az egész esemény két percen belül lezajlott, így Czettricz nem segíthetett.
• A Süleyman-napló. Az oszmán hadinapló „[26. = szeptember 3.] hétfő, szeptember 4.” keltezésű bejegyzése (ÖM 246) szerint a víz „a ló farát verdeste”. Orovicz ezt a Csele átkelésére vonatkoztatja, és kisebb oszmán lovakkal, 10–20 cm iszappal számolva 80–120 cm-es mélységet kap. A király feltételezett halálhelye és a szultán átkelőhelye szerinte 300–500 m-re volt egymástól, ekkora távolságon 50–60 cm esés- és vízállás-különbség reális; a napló a legmélyebb pont „izgalmas” vízállását rögzítheti, az átkelés teljes szélességében a jellemző mélység 30–50 cm-rel kisebb volt. Így a bejegyzés szerinte közvetve az Alsó-malom környékét erősíti. A napló azonosítása a Csele-átkeléssel és a két átkelőhely távolsága feltevés.
• Következtetés: Orovicz szerint a baleset legvalószínűbb helye a Csele-patak Alsó-malom körüli szakasza, az északi part közelében; nem maga a meder, hanem a Duna árvize által elöntött, felpuhult iszapos terület. A mai torkolat a folyamszabályozás óta az egykori Alsó-malomnál van, az egykori alsó völgy nagy részét elmosta a Duna.

A hipotézis korlátai. Orovicz a dolgozat végén maga is hipotézisnek nevezi az Alsó-malom melletti helyszínt, és nem állítja, hogy vitán felül áll. Tárgyszerűen annyit állít, hogy a Csele-híd és az egykori torkolat közti kb. egy kilométeres mederszakaszon nincs a forrásokkal és a földrajzi adottságokkal jobban összeegyeztethető hely az Alsó-malom gázlójánál, ha a király csapata ésszerűen járt el. A rossz lehajtó, a helyismeret hiánya, a méteres iszap vastagsága, az esemény kétperces lefolyása, a naplóbejegyzés azonosítása és a két átkelőhely távolsága feltevés. Orovicz maga jelzi, hogy a Holstein-szöveg nem említi Aczél Istvánt, a Dunát és az áradást. A Holstein-szöveg fordítása nem szakmailag lektorált.

Ellenvetések. Pap Norbert és társai szerint a Csele „V keresztmetszetű, mély bevágódású és nagyon határozott medrű” (2020, 93), az első katonai felmérés szerint „4 láb széles és 1–2 láb mély” (95), átjárható patak; villámárvíz esetén olyan sebesen haladna át, hogy átkelni nem lehet, és a belefulladt holttest nem maradna a mederben. A Duna visszaduzzasztó hatása a torkolat környékén minimális lehetett, a völgy pedig felfelé emelkedik, a víz nem folyhat vissza rajta a dombra (96, 93. lj.). A Csele északi partján pedig 4–6 méteres lösz partfal van, nem állóvíz, tó vagy mocsár (97). Az A olvasatnak tehát egyszerre kell magyaráznia a Burgio–cseh levél „Duna-ágát”, a Sárffy-féle októberi „mocsarat” és a patak felmérések szerinti szűk medrét; Orovicz erre a visszaduzzasztott dunavízzel és a torkolati iszappal válaszol. A visszaduzzasztás mértéke a Duna 1526-os vízszintjétől függ a völgyfenékhez képest, ez pedig a mai viszonyokból nem olvasható le közvetlenül: a mohácsi vízmérce kisvízszintjei 1900 és 2009 között mintegy 136 cm-rel (évi 1,2 cm) csökkentek, és ugyanahhoz a vízálláshoz ma közel kétszeres vízhozam tartozik, ami a meder mélyülésére utal (Nagy–Kiss 2016, 1–5). A mérések 1890-től állnak rendelkezésre, az 1526-os szintről nem szólnak.

A torkolat jellege. Pap és társai ellenvetése (a belefulladt holttest a patak sodrásában nem maradna a mederben) a mai, szűk, V alakú patakmederre vonatkozik. Ha a Csele alsó szakasza 1526-ban a magas Duna-vízállás és az árvíz miatt kiszélesedő, lápos torkolatban végződött, a lovak és a holttestek ott ragadhattak, ahol elsüllyedtek. Ezt támogatja, hogy Sárffy a lovat „sárban és mocsarakban” találta, Trepka és „sok emberi test” a közelben feküdt, és hét héttel később is megvoltak; hogy a korai szerzők Duna-ágat, kiöntést, tavat és mocsarat írnak, patakot csak Siegler 1563-ban; és hogy a földtani térkép 5Q „mocsári üledékei” a Csele-völgyben vannak (B. Szabó 2022, 74–75; kora nem ismert). Brodarics „meredélyes szakadéka” lehet a felső, szűk árok; Orovicz szerint az Alsó-malomtól lefelé a völgy kitágul, és az egykori alsó völgy nagy részét a Duna elmosta. Nádasra egyik tárgyalt forrás sem utal, a láp jellege következtetés. Az érv Pap ellenvetését gyengíti, a B és a C olvasatot nem zárja ki, mert az iszapban való elsüllyedés mindhárom helyen igaz lehet. Ellenőrzése: a Csele alsó völgyének fúrásmagjaiban nádas láp nyomai (tőzeg, szerves réteg, Phragmites-maradványok, pollen) az 1526 körüli korból; az első katonai felmérés jelmagyarázatában láp- vagy nádjelölés a torkolatnál.

B. A jobb parti „fok” Csele határában (B. Szabó János, Varga Szabolcs)

B. Szabó János (II. Lajos halálának helyszíne: táj és orális hagyomány, Hadtörténelmi Közlemények 132 [2019] 443–453) elveti a „patakba fulladás” elméletét, de a halálhelyet a Csele közelében, a Duna jobb partján keresi. Szerinte a király és kísérete észak felé menekülve a Csele hídján nagy tumultust talált, ezért a hídtól keletre, a Duna felé eső ártéri területen próbálták kikerülni a torlódást, hogy a Csele ártere felett észak felé jussanak tovább (450). Támasztéka a Memoria rerum mondata („ottan Cselénél egy fogban a sárban vesze”, ÖM 402). A nyulak-szigeti apácák cselei birtokán 1323-ban feljegyzett kilenc halastavat (Kiss Béla 1976) 2019-ben csak feltételesen idézi: egyikük lehetett a halál helye (446); 2022-ben ezt kifejezetten Kiss Béla feltevésének mondja (lásd alább).

Varga Szabolcs (Megjegyzések II. Lajos király halálához, Történelmi Szemle 62 [2020] 1, 57–71) önállóan, de hasonló eredményre jut:

• A fok a Duna menti ártér halászatra és öntözésre is használt csatorna- vagy öblözetrendszere, amelyet a megáradt Duna és a hirtelen lezúduló csapadék egyaránt feltölthetett. Varga szerint a jobb parton – a Szekcső és Bár közötti meredek partszakasz kivételével – egészen Bezdánig több száz fok sorakozott a 18. századi szabályozásokig (69).
• A Memoria rerum („egy fogban a sárban”) és Liszti László 1653-as verse a legpontosabb leírások: a vers szerint „föld-hasadás”, amelyet „nagy vizzel töltöt” a „Dunabéli áradás”, „mély árkai”, „meredek partyai” voltak, és „Cziliche falunál” feküdt (69).
• A Karasica/Krassó névvel nem vet el semmit: szerinte a Baranyavár–Majs–Nyárád–Szekcső közti térség valamennyi komolyabb vízfolyását a Karasica ágának tekintették, ezért kapcsolódhatott a név a Cselénél lévő vízhez (68; Cserei és Vályi András adataival).
• A király útja: Varga szerint a baranyavári és a pécsi út Csele táján érte el a Dunát. A nyugati kitörést (a Szederkény melletti Nyomja Karasica-hídja felé) az oszmán átkarolás valószínűleg elzárta, dél felé az oszmán sereg miatt nem lehetett indulni, a Dunán Szekcső és Báta voltak a legközelebbi révek, de az áradás és az oszmán flotta ezt is lehetetlenné tette. A király kíséretének „egy kiskapu maradt nyitva”: az idevonulás útja észak felé (70).
• Összegzés (71): „a források alapján nincsen okunk feltételezni, hogy Lajos király nem a Csele falu határában, a Duna jobb partján kialakított fokban vesztette az életét.” Varga szerint „az ismertetett források kizárják” azt a feltevést, hogy Lajos átkelt a Dunán: a nyugati források nem említik a Dunát halálhelyként, a korabeli utak nem itt vezettek át, és nincs adat arra, hogy a menekülők közül bárki a szigetre jutott volna Szapolyai táborához (71).

Ellenvetések (Pap és társai, 2020, 98–100). A jobb parton a Csele körül magas, pusztuló lösz partfal van, amelyet a Duna rombol, nem önt el; ártér nélkül nem alakulhat ki fok (Andrásfalvy Bertalan szerint a fokok az ártérhez kötődnek). Az 1323-as és 1331-es oklevelek (Tringli István feldolgozásában) szerint a kilenc tó „a Dunán” állt és Mohács tartozéka volt: a Csele birtoka átnyúlt a Mohácsi-szigetre, tehát a tavak a szigeti oldalon lehettek. A kilenc halastó egy kb. 700 m hosszú Csele-patak mellett nem fért volna el, és a löszön nem maradtak vízi üledékek. A Memoria rerum ráadásul egyetlen, évtizedekkel későbbi, ismeretlen szerzőjű adat (92).

B. Szabó János válasza (2022). Pap és társai kritikájára B. Szabó János a Mohács szimfónia kötetben válaszolt (Magam mentségére: még egyszer II. Lajos halálának helyszínéről. In: Varga Szabolcs – Türk Attila [szerk.]: Mohács szimfónia. Budapest 2022, 73–77; angol összefoglaló: 77). Négy ponton reagál; az oldalszámok erre a cikkre vonatkoznak.

1. Pontosítás: mit állított. A „kilenc halastó” és a halálhely azonosítását ő maga nem vallja a magáénak: Pap szerint (2020, 98) B. Szabó a Csele torkolatánál kereste a kilenc piscinát, B. Szabó azonban úgy fogalmaz, hogy ezt „nem én feltételeztem, hanem Kiss Béla”. Kiss Béla (Vigilia 41 [1976] 510) egy 1323-as oklevélre hivatkozik, amely szerint a mohácsiak a nyulak-szigeti apácák cselei birtokán halastavakat foglaltak el; ezek nyomai ma is láthatók, a csata idején gondozatlanok és mocsarasak voltak, a többit pedig az elpusztult Csele községgel együtt elmosta a Duna (73). B. Szabó saját feltevése – Andrásfalvy Bertalan fok-definíciója nyomán – annyi, hogy a Csele-torkolat közelében, a Duna mentén lehetett egy természetes vagy mesterségesen kialakított vízfolyás (fok), amely mesterséges duzzasztás vagy a Duna áradása miatt jóval komolyabb vízi akadállyá vált, mint amilyen maga a patak volt (73).
2. Van-e ártér a jobb parton? Pap szerint (2020, 98) a Duna nyugati partján magas part van, ártér nélkül pedig nem alakulhatnak ki fokok. B. Szabó szerint az első katonai felmérés és a 19. század eleji térképek – Papnál is (B. Szabó hivatkozása szerint: 2020, 66, 226, 228) – a Csele ma már nem létező, alacsonyan fekvő torkolati részét jól mutatják, az Alsó-malommal és a hozzá tartozó vízvezető árokrendszerrel. A löszplató csak ettől északra kerül közelebb a folyóhoz, de az ilyen szakaszokon is volt még a 16–17. században, sőt a 19. században is „némi mozgástér” a nyugati part mentén (Szekcsőn például török palánk érhette el). A jobb parti fokokra Dénes 2016-ra és B. Szabó–Sudár–Varga 2020, 66–68-ra hivatkozik. A 19. századi szabályozások (Melczel János 1828-as leírása, Konkoly 2015, 182) a Szekcsői-Dunát jelentősen átalakították, tehát a mai táj nem vetíthető vissza (74).
3. A halastó és a lösz. Pap szerint (2020, 99–100) a Csele löszplatón vág medret, a lösz laza üledék, a mintegy 700 m hosszú patak mellett kilenc halastó nem fért volna el, és vízi üledék nyoma sem lenne. B. Szabó ellenpéldául a Magyarország hivatalos felszíni földtani térképét (MBFSZ, 1:100 000) hozza: ez a Csele völgyében kék színnel, 5Q kóddal „mocsári üledékeket” jelöl a lösz mellett (1. kép, 75). Szerinte ha a pécsi földrajztudósok nem találtak vízi üledékre utaló nyomot, akkor ez a jelölés mire utal; Pap állítását szerinte a földtudomány régi eredményei már megcáfolták (74–75).
4. A híd és a Sárvíz. A szultáni hadinapló „[26. = szeptember 3.] hétfő, szeptember 4.” keltezésű bejegyzése (ÖM 246) szerint a sereg egy kis hídon kelt át egy vízi akadályon, a málhás állatok pedig csak úgy tudtak átjutni; B. Szabó ezt a Csele hídjával azonosította. Pap és társai a Sárvízzel (Báta mellett) azonosították, B. Szabó ezt gyengének tartja (B. Szabó hivatkozása: Pap 2020, 166 [169. jegyzet], 176 [171. jegyzet]). Szerinte Báta mintegy 20 km-re van Mohácstól (4–6 óra gyaloglás), és a sereg a hadinapló szerint csak később, a három hídon való átkeléssel érte el a Sárvizet; a Mohács elhagyása után említett „egyhidas” akadály ezért aligha azonos a Sárvíz többhidas rendszerével (75–76).

Záró megállapítása szerint egyelőre nincs oka a 2018-as előadásában és 2019-es cikkében megfogalmazott következtetések revideálására (76).

C. Átkelés a Duna keskeny nyugati ágán (Pap Norbert, Gyenizse Péter, Kitanics Máté, Szalai Gábor)

Pap Norbert és társai (II. Lajos halálának helye, Történelmi Szemle 62 [2020] 1, 73–109) szerint a korai források és a terep együtt azt mutatják, hogy a király átkelt a Duna keskeny nyugati ágán, és a halál az ág keleti, a Mohácsi-sziget felőli partján következett be. Az érvelés lépései:

1. A források „vízfolyása” a Duna kisebbik ága. Burgio szerint a király és kísérete elért „a Duna egy kicsi ágacskájához”, és miközben át akartak kelni, a király lova felágaskodott a vízben; ebből a szerzők azt olvassák ki, hogy a ló már nem úszott, hanem gázolt (79; ÖM 131). A cseh levél szerint a víz „nagyon megáradt”, és az asztalnokmester (Czettricz) „a király előtt ugratott a vízbe, átúsztatott és várt reá, de hiába” (79; ÖM 210). Az úsztatás mélyebb folyót, nem patakot feltételez. Heltai 1575-ben ugyanezt mondja: „Cetritz elől méne és általúsztata. A király utánna méne, és mikoron a meredek parton ki akarna a lóval hágatni, visszaesék a ló véle” (ÖM 429). Az átkelés kiváltó oka az üldöző török lovasság volt (79). Thurzó, Fugger, Ferdinánd és Fazio di Savoia a Dunához köti a halált, de „kiöntésnek”, „tónak”, „mocsárnak” írják a helyet; ebből a szerzők szerint a baleset nem a mederben, hanem a mellékág melletti elárasztott területen történt (80–81).
2. Az ág a 16. században keskeny volt. Brodarics szerint a Duna Bátaszék fölött két mederre szakad: a nagyobbik a Túlsó-Magyarországot, a kisebbik Bátaszéket és Mohácsot mossa (81). A „szakadék”-névvel illetett mohácsi ág a 18. század első felében egy tanúvallomás szerint olyan kicsi volt, hogy „akmár micsoda kis fával átal lehetett hajtanyi”, és nem volt szélesebb a Konyicza-foknál; a szerzők kb. 50 m-nél nem szélesebbnek veszik, míg a Duna fő vize a keleti, baracskai ágban folyt (87). A szerzők ebből azt vezetik le, hogy a menekülők lovukkal át tudtak úsztatni rajta.
3. A Csele-torkolat nyugati partján nem lehet a halál helye. A nyugati oldal magas, 4–6 m-es pusztuló lösz partfal, a sodorvonal közvetlenül előtte halad, a meder legmélyebb: itt nem alakulhatnak ki iszapos gödrök (88). A keleti, sziget felőli part alacsony, az áradás gyakran elönti (89).
4. A lejáró és az átkelés. A magas parton lejutni csak alkalmas lejárón lehetett; a Csele mellett délre egy egykori vízfolyás száraz medre vágódik a partba (a később „Dolina” néven ismert száraz meder), amelyet a pásztorok itatóhelyként használtak. Az itatóhelyet az ott áthaladó hadsereg tisztjei ismerhették, és ez magyarázná, hogy Czettricz „nyílegyenesen” talált vissza a helyre (90, 76. lj.; 97). Itt jutott le a király és kisszámú kísérete, nyomukban az üldözőkkel, a keskeny ág partjára, majd kelet felé átkeltek.
5. A halál helye. A ló a Csele torkolata alatt átúsztatott a kisebbik ágon, átgázolt a zátonyon (övzátonyon), és belesüllyedt a zátony és a part közti hosszú, keskeny, feliszapolódó mélyedésbe; ott megriadt, felágaskodott, lerázta lovasát, aki a mélyedésbe fulladt. A magas part (vagy a csúszós iszap és az eső) miatt a ló nem tudott kikaptatni (91). Két változat: ez a mélyedés (a) egy természetes kiöntés volt, amelyet a helyiek halastóként (piscina, fok) használtak, vagy (b) elzáródott, állóvízes mélyedés; a szerzők a (b)-t tartják valószínűbbnek, mert a fokot csak az egyetlen, évtizedekkel későbbi Memoria rerum említi (91–92). A fokot nem zárják ki: szerintük „kizárni sem lehet”, a végzetes hely pedig – „ha nem egy fok volt maga” – a halastavak közvetlen közelében lehetett (100). Az október közepi állapot: az áradás levonult, a mélyedés iszapja láthatóvá vált, ez egyezik Sárffy „mocsár” és „iszap” szavaival (83).
6. A Karasica és a hagyomány. A Heltai–Istvánffy-féle Krassó/Karasica szerintük nem puszta névtévesztés: a Mohácsi-szigeten létezett egy mocsaras, Fekete-víz, Fekete-tó, Sáros-fok néven ismert vízrendszer („szigeti Karasica”), amelynek nyugati vége a feltételezett halálhely közelébe ért (93–94). A Csele-hagyomány szerintük másodlagos: Brodarics a falu közelségét jelzi; a falu a 16. század második felére elpusztult, a patak viszont „megfelelő emlékezeti értékkel bírt”, és a hadiút a Csele hídján haladt át, így a malom hídja, a Királyhíd környéke „lassacskán a király halálának legendás helyszínévé vált” (96). A korai szóhagyomány eredetileg a Dunát nevezte meg: Nagyváty szájhagyománya („neki egyenest a Dunának”, Solymossy 1926) és egy ormánsági népdal, amelyben a Csele-patak és a Duna is előfordul (82). Siegler 1563-as mondatát („a mocsáras helyen, a Cselepataka folyócskánál”) úgy olvassák, hogy a király a pataknál, vagyis a torkolattal szemben volt megtalálható (101).

Ellenvetések.

• B. Szabó János és Máté Gábor (Észrevételek a történeti források interpretációs lehetőségeiről…, Történelmi Szemle 62 [2020] 1, 189–202) szerint az „50 méteres” Szakadék-Duna a 18. századi tanúvallomásokból (Baranya megyei vízrajzi perek) nem következik: a tanúk szerint a szakadék-Duna a 17–18. század fordulóján született kis ág volt, amelyen „fával átlépni” lehetett; a szélességet a szerzők egy 1858-as térkép „mért” adatából terjesztették vissza 1526-ra (199). A Szakadék-Duna egyébként a Kadia-sziget környéki ág, nem a mohácsi (197), és „a »Szakadék-Duna«, úgy és abban a formában, ahogy Pap Norbert és kutatócsoportja leírta, nem létezett” (199). A „szakadék” többjelentésű szó is volt (hirtelen mélység, meredek völgy, vízmosásos árok), így Liszti László „földhasadás”/„Duna szakadás” kifejezése egy meredek partú, mély árkot is jelenthet (199–200). Végül módszertani kritika: a tanulmány hipotézis, a háttere nincs rétegtani, pollen-, dendrokronológiai vagy klímatörténeti módszerekkel feltárva (200–201).
• Varga Szabolcs szerint a források kizárják a Dunán való átkelést (71), és nincs adat arra, hogy a menekülők a szigetre jutottak volna.
• Gyalókay Jenő (A mohácsi csata, 251) tévedésnek minősítette a Duna-ágon való átkelést, mert a király az országútra akart kijutni, és egy Duna-ágon átkelve szigetre került volna (Pap et al. 2020, 96–97).

Forráskritikai megjegyzések a C-olvasathoz. A kutatócsoport honlapja (mohacsvita.hu, II. Lajos halála) a tanulmány érvelését foglalja össze, öt térképpel: a Csele-torkolat mai domborzatmodellje, az 1803–1951-es felmérések, az 1808-as mederkeresztmetszetek az 1835-ös vízszinttel, a Mohácsi-sziget vízrajza és Székely Bertalan festménye. Koordinátát nem közöl.

• Az 1526-os mederállapot nincs ábrázolva. A legkorábbi térképi anyag 1788–1816-os; a szerzők maguk írják, hogy az 1526. évi torkolati viszonyokat „rekonstruálni lehetetlen” (97), és hogy a 18–19. századi övzátony keletebbre volt, mint a 16. századi kisebb meder (90). A „zátony mögötti feliszapolódott mélyedés” tehát a zátonyképző tényezők állandóságából következtetett modell, nem megfigyelt elem. A honlap „sekély, zátonyos partban végződött” megfogalmazása ezt tényként közli.
• A mederszelvények 1808-ra, a vízszint 1835-re vonatkoznak. Az aszimmetria (mély nyugati, sekély keleti oldal) a Csele-torkolati és a keleti parti halálhelyet egyaránt összeegyeztethetővé teszi; az 1526. évi áradás magassága nem ismert. A szerzők a 15–16. század fordulóját a legnagyobb áradások korának nevezik (Kiss–Laszlovszky 2013, 81. o.).
• A forrásokkal szemben külön magyarázat szerepel. A Karasica/Krassó (Heltai, Istvánffy) névtévesztésnek, a Sárvíz (Ferdi) oszmán tévedésnek számít; Pecsevi mocsaras „Királyhíd”-ját azzal hárítják el, hogy a nyugati parton „nem is lehetett mocsár” (102), ami a terepmodellből következő érv, nem forrás. A 46 áttekintett forrás közül 28 általában mocsarat vagy állóvizet említ (102); ez a Duna-mente általános jellemzője, és a két partot nem különbözteti meg.
• A Sárffy-levél. A tanulmány a Nekünk mégis fordítására támaszkodik („mocsár”, 83). A tanulmány szerint Sárffynak nem kellett leírnia a folyón való átkelést (86); a levél szövege csónakról vagy átkelésről nem szól, csak a révről. A sír helyét adó sub quodam portu (rév alatt) olvasatot nem tárgyalja; a ló „sárban és mocsarakban” mindhárom szövegtanúban szerepel, a „mocsarak” a sír helyénél csak a Sommersberg–Pray-ágban áll (lásd: Sárffy-lap).
• A szeptemberi temetés nem forrásadat. A szerzők a király első eltemetését „minden bizonnyal” szeptemberre teszik és helyi jobbágyoknak tulajdonítják (78, 81–82); a hivatkozott Báthori-oklevél a jobbágyokról csak azt mondja, hogy a király öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték (81, 43. jegyzet), temetésről nem szól. A honlap ezt tényként közli. A temetés kérdéséről lásd: Sárffy-lap.
• Czettricz útja. A szigetre jutás után a szerzők két elméleti útvonalat vázolnak (a két Duna-ágon át Baracska felé az Alföldre; vagy észak felé a szigeten, Szekcsőnél vissza a jobb partra, 74); Czettricz tényleges útjáról a forrás nem szól. A tanulmány szerint augusztus 31-én már Neszmélyen számolt be a királynénak (77).
• Az üldözés mint ok. A tanulmány az átkelés okának az üldöző török lovasságot tekinti (79). A Süleyman-napló (ÖM 246–247) szerint a szultán majdnem éjfélig nyeregben maradt, a győztes katonák pedig reggelig kezükben tartották a kantárszárat és várakoztak: a főhadsereg éjjel nem üldözött. A napló a fősereget írja le, a szórványos portyázókat nem zárja ki; az üldözés mint ok tehát nem igazolt.
• A „győri várparancsnok”. A tanulmány és a honlap így nevezi Sárffyt; a levél aláírása Provisor Jaurinensis (lásd: Sárffy-lap).

Összevetés

A táblázat az egyes olvasatok saját érvelését, illetve az abból következő magyarázatot rendezi egymás mellé; a cellák összefoglalások, nem szó szerinti idézetek.

Más helyszínek és névváltozatok

A gyilkossági változatok (Szerémi, Lazius, a modern „Certiz”-elmélet) nem helyről, hanem felelősségről szólnak: a Szapolyai–Habsburg vita termékei, és egyik sem támaszkodik szemtanúra.

Mi maradhatott a helyszínen, és mi van ott ma

• A király holtteste értelemszerűen nincs a helyszínen. A testet októberben kiemelték, és 1526 novemberében Székesfehérváron temették el.
• A többi halott ott maradt. Trepka András udvarmester, Aczél István és a „sok emberi test” temetetlenül feküdt a mocsárban. A király lova és fegyverzete is ott volt; a fegyverzetet a keresők megtalálták. Feltehetően gombok vagy patkók maradhattak a helyszínen.
• A tér azóta átalakult. Az árterületet ötszáz év árvízi hordaléka töltötte fel. A Duna a Csele torkolata környékén a 19. század elejére mintegy 320 méteresre, mára több mint 700 méter szélesre tágult (Pap et al. 2020, 96), a keskeny 16. századi ág tehát a mai folyó medrében, vagy a keleti oldal feltöltődött zátonyai alatt lehet, a Csele egykori torkolatvidékét pedig a Duna részben elmosta.
• A part egy része beépült. A Csele-torkolat környéke ma lakó- és üdülőövezet, a patak medre a hídnál kibetonozott csatorna. A szigeti oldal ártér, beépítetlen.
• Az emlékmű. A Csele-hídnál álló II. Lajos-emlékmű (Turcsányi Soma 1860-as évekbeli oszlopának újjáépítéseként 1897-ben épült, 1899-ben avatták, Kiss György domborművével) a hagyományos helyet jelöli. Turcsányi obeliszkjének emléktábláján Kisfaludy Károly Mohács című költeményének (nem szó szerinti) sorai álltak, alattuk a Cselére mutató kéz; a táblát valószínűleg az 1896–1897-es átalakításkor távolították el, és az 1970-es években egy mohácsi parasztház udvarán találták meg (Füzes 1976; másodkézből idézve: Papp 2022, 401.). Az 1897-es obeliszk Jiratkó Albin műve. A Turcsányi-féle emlékművet Zelesny Károly fényképe is mutatja (Várady 1897, 387.).

Bizonytalanságok és a következő lépések

Ami a források alapján nagy biztonsággal állítható: a király a Mohács és a Csele közti szakaszon, a Duna áradásától megduzzadt, iszapos vízben fulladt meg; a vízfolyás vagy víztér átkelőhely volt (Sárffy portus); a testet október közepén iszapból ásták ki.

Ami hipotézis: az, hogy a víz a Csele-patak (A), egy jobb parti fok (B) vagy a Duna nyugati ágának túlpartja (C). Mindhárom szövegértértelmezésen és terepi/térképi érvelésen alapul; régészeti adat egyikhez sincs.

Mivel lehetne dönteni? B. Szabó–Máté szerint rétegtani, pollen-, dendrokronológiai és klímatörténeti vizsgálatok kellenek (200–201), Pap és társai szerint a keleti oldali zátony mögötti mélyedés és a Dunába vesző partszakaszok térképi–üledéktani vizsgálata. Kézenfekvő lenne mindhárom helyen fúrásos üledékvizsgálat: a Csele alsó szakaszán (A), a jobb parti Csele-torkolat ártéri sávjában (B) és a szigeti oldalon, a feltételezett zátony mögött (C). Ezek az áradás október előtti és utáni rétegeit, az 1526 körüli feliszapolódást és az esetleges fegyver-, lószerszám- és csontleleteket egyaránt megmutatnák. Ugyanilyen fontos volna a Sárffy-levél portus-ának szövegkritikai és nyelvi vizsgálata, és Brodarics, Burgio és a cseh levél egymásra épülésének tisztázása.

A Duna szintjének változása. A mederbevágódás a kisvizeket süllyesztette: a legnagyobb árvízszintek Mohácsnál nem csökkentek, a rekordárvizek gyakorisága nőtt (Nagy–Kiss 2016). A töltésezés és a szabályozás (a 32 meander lefűzése Dunaföldvár és a határ között) az árvizek magasságát is megváltoztatta, ezért a mai árvízszint nem vetíthető vissza 1526-ra. A visszaduzzasztás vizsgálatához három lépés szükséges: (1) a Csele-völgyfenék üledékének fúrásos vizsgálata, hogy az Alsó-malomig kimutatható-e Duna eredetű hordalék (szemcseméret, nehézásvány-összetétel) a löszeredetű anyag fölött; (2) a 19. századi mederszelvények és az 1835-ös vízszint összevetése a mai völgyfenék magasságával; (3) a mohácsi vízállás-adatsor és a történeti árvízjelek összevetése. Ha a Duna eredetű hordalék a völgyben felfelé is megjelenik, az az A olvasatot erősíti, és Pap és társai visszaduzzasztás elleni érvét gyengíti; ha nem, az A olvasat torkolati iszapra vonatkozó része nem tartható.

Források

• Örök Mohács. Szövegek és értelmezések. Budapest, 2020 (ÖM). A táblázatok magyar idézetei innen származnak: Fugger 125., Burgio 131., Weissenfelder 149., Švihovský 154., Ferdinánd 156., Thurzó 175., Szapolyai 200., Sárffy 190., Boemo 202., cseh levél 210., Brodarics 320., Camerarius 372., Memoria rerum 402., Siegler 421., Gerlach 427–428., Heltai 429., Lubenau 439., Istvánffy 458–460., Pecsevi 468. o.
• Pap Norbert – Gyenizse Péter – Kitanics Máté – Szalai Gábor: II. Lajos halálának helye. Történelmi Szemle 62 (2020) 1, 73–109. (Ugyanők: Az 1526. évi mohácsi csata helyszíneinek földrajzi jellemzői. Történelmi Szemle 62 [2020] 1, 111–152.; A történelmi táj rekonstrukciója. Rubicon 31 [2020] 1.)
• Varga Szabolcs: Megjegyzések II. Lajos király halálához. Történelmi Szemle 62 (2020) 1, 57–71.
• Fraknói Vilmos: A Hunyadiak és a Jagellók kora. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története IV. Budapest, 1896 (Cserna Károly: A mohácsi csatatér, a 506. oldal után).
• Papp Júlia: A mohácsi csata és II. Lajos a 16–19. századi képzőművészetben. MTA doktori értekezés. Budapest, 2022 (355., 374–384., 397–400. o.; ebben idézve: Hauge zum Freistein: Ungarische Chronica, Augsburg, 1534, 165. o.; Lubenau: Beschreibung der Reisen des Reinhold Lubenau, hrsg. Wilhelm Sahm, I. Königsberg, 1912, 91–92. o.).
• B. Szabó János: II. Lajos halálának helyszíne: táj és orális hagyomány. Hadtörténelmi Közlemények 132 (2019) 443–453. (Közvetett ismertetés: Pap et al. 2020, 97–99.)
• Matković, Petar: Putovanja po Balkanskom poluotoku XVI. vieka XII. Opis putovanja dvaju carskih poslanstva u Carigrad: K. Ryma godine 1571 i D. Ungnada godine 1572. Zagreb, 1892 (Rad JAZU CXII), 42., 56.
• B. Szabó János: Magam mentségére: még egyszer II. Lajos halálának helyszínéről. In: Varga Szabolcs – Türk Attila (szerk.): Mohács szimfónia. Tanulmányok a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások eredményeiből. Budapest 2022, 73–77. (Válasz Pap et al. 2020 bírálatára; hivatkozik: Kiss Béla: II. Lajos halála. Vigilia 41 [1976] 507–512.)
• B. Szabó János – Máté Gábor: Észrevételek a történeti források interpretációs lehetőségeiről – és az értelmezés korlátairól – a mohácsi csatatér új földrajzi feltárásával kapcsolatban. Történelmi Szemle 62 (2020) 1, 189–202.
• Gyalókay Jenő: A mohácsi csata. (Idézve: Pap et al. 2020, 96–97; ÖM 832–834.)
• Sárffy Ferenc jelentése, Győr, 1526. október 19.: varsói másolat (Teki Górskiego T. 6), lipcsei kézirat (UB Leipzig, Ms 0107), Sommersberg 1730, Pray 1770. Részletesen: Sárffy Ferenc levelének sziléziai szöveghagyománya.
• Holstein: Bunzlaui krónika (1600 körül), 18. századi másolat: Leipzig, UB, Ms 0107; közli: Hugo von Czettritz und Neuhaus, Geschichte des Geschlechts von Czettritz und Neuhaus II. Görlitz, 1911, H 79.
• Orovicz Viktor: II. Lajos király halálának rekonstrukciója egy 2023-ban előkerült 16. századi forrás alapján. (Dolgozat, 29 oldal, kelt: 2023. március 27.) – Orovicz Viktor: Kutatási javaslat II. Lajos király maradványainak azonosítására. (Előadásszöveg, 2023. december 4.)
• Nagy Judit – Kiss Tímea: Hydrological and morphological changes of the lower Danube near Mohács, Hungary. Journal of Environmental Geography 9 (2016) 1–2, 1–6. (doi:10.1515/jengeo-2016-0001)
• Kanász Viktor: Szalánci János tanúvallomása II. Lajos király haláláról. Turul 94 (2021) 1, 37–42.
• Kasza Péter: Holttest a patakban. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 397–412.
• Farkas Gábor Farkas: Új kérdések II. Lajos rejtélyes halálával és temetésével kapcsolatban. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 381–396.
• Az első katonai felmérés (1782–1785) térképe és országleírása, Mohács környéke (Mapire).
• II. Lajos-emlékmű – Köztérkép
• I Diarii di Marino Sanuto XLII–XLIII. Venezia, 1895: Boemo (XLIII 225–228), Bargelli (XLII 706), udinei levél (XLII 755–756). Lásd: Marino Sanudo naplói és II. Lajos halála.
• A halál mozzanatai – forrásmátrix