Ez a munkalap azt mutatja, melyik elbeszélésben melyik mozzanat szerepel. Az alapja az Örök Mohács forráskötet (2020) és a „Nekünk mégis Mohács kell…” kötet (2016) forrásválogatása 1800-ig, kiegészítve a Holstein-krónikával, a Czettritz-családtörténet (1907–1911) közléseivel, Varga Szabolcs tanulmányában (Történelmi Szemle 2020/1) idézett Révay-naplóval és Hans Hauge zum Freistein krónikájának (1534) Papp Júlia által idézett szövegével, négy olyan 1526-os híradással, amely csak Marino Sanudo naplóiban található (ezek sora „Sanudo” jelzést visel), valamint Kanász Viktor tanulmányából (2023) Surius, Hulsius és Dickenson szövegével. A korszakok: 1526, 1527–1560, 1561–1700, 1701–1800. Kattints egy forrásra az idézetért. Kattints egy oszlopfejre, és kiemelődnek a forrásai. A „mintája” jelzés azt mutatja, melyik korábbi szövegből dolgozott a szerző: ezek egyezései nem független megerősítések. A piros keretes cella olyan mozzanat, amely csak egyetlen forrásban fordul elő.
A mozzanatok kódolása a magyar fordításokon alapul. Oldalszám: „ÖM” az Örök Mohács (2020), „Nekünk” a „Nekünk mégis Mohács kell…” (2016), „Kanász” Kanász Viktor Elsüllyedt Mohács-tanulmányának (2023) oldalait jelzi; ahol egy forrás mindkettőben szerepel, az ÖM oldala áll. Csak az a szöveg szerepel, amely a halál módját, helyét vagy körülményeit is megnevezi; az általános „elesett”, „meghalt” közlések (pl. Szalárdi, Balbín, Rycaut, Dantyszek) kimaradtak. A „Czettricz megnevezve” oszlop azt jelöli, hogy a halál jelenetében név szerint szerepel. A Holstein-krónikánál Björn Schultz átírása és Orovicz Viktor fordítása volt az alap (lipcsei egyetemi könyvtár, Ms 0107). A kódolás értelmezés eredménye, a határesetek a cellák feliratában olvashatók. A „Sanudo” jelzésű sorok olyan 1526-os híradások, amelyek az Örök Mohács válogatásában nincsenek meg, és csak Marino Sanudo naplóiban találhatók; kódolásuk az olasz szöveg saját fordításán alapul, és beleszámítanak az 1526-os korszak arányaiba. Ahol egy híradás megtalálható Marino Sanudo naplóiban, az adatlap „Sanudo” sora az olasz eredeti helyét mutatja (kötet és hasáb); a kódolás ettől függetlenül a magyar fordításon alapul. A Sanudo-anyag áttekintése: Marino Sanudo naplói és II. Lajos halála.
A leírást adó 1526-os levelek (Burgio, Weissenfelder, Švihovský, Sárffy, a cseh úr) Czettriczre mennek vissza, de harmad-, negyedkézből; a Pozsonyban, Kölnben és Székesfehérvárott írók (Thurzó, Wallop, Szapolyai) rövidebben, szóbeszédből vagy a holttest megtalálása után írnak. A víz ugyanabban a hónapban Duna, Duna-ág, kiöntés, patak, mocsár, árok, tó és örvény. Ha a hely valóban Duna-víztől elöntött patakvölgy volt, ezek a szavak ugyanazt írják le.
A „más halálok” (lövés, seb, gyilkosság, levágott fej) aránya 39%-ról 20%-ra, majd 12%-ra esik, az ugratásé 15%-ról 10%-ra, majd 5%-ra, és 1700 után egyik forrásban sincs meg. A mentési kísérlet (hóna alá nyúlás, sisak, második ló) 1560 után eltűnik, és csak 1907-ben, a Czettritz-családtörténetben bukkan fel újra. Aczél ugratása csak Burgiónál marad meg. (Allport–Postman, 1947)
1528 után sorra jelenik meg, ami a balesetet megmagyarázza: sötétség, eső, meredek part, sarkantyú, mellső lábak a parton. A víz mélysége pontos, de minden forrásban más: két arasz, hat tenyér, négy-öt tenyér, egy arasz sem.
A „Duna-ág” aránya 21%-ról 15%-ra, majd 7%-ra esik, helyette megnevezett patak áll: Csele (1528), Karasica/Krassó (1575, tévesen), Királyhíd, malom; a 18. századi öt forrásból négy Cselét ír. Az utazóknak ekkor már megmutatják a helyet: ez idegenvezetői hagyomány, nem szemtanúi tudás. Kivétel Liszti 1653-as eposza (a „Duna szakadás”) és Péteri Takáts 1797-es útleírása, amely a Csele megduzzadását újra a Duna áradásával magyarázza.
Brodarics → Istvánffy → Pešina (Ucalegon, Mars Moravicus); Brodarics → Liszti; Camerarius → Cureus → Holstein; Iovius → az itáliai szerzők. Húsz egyező forrás mögött lehet, hogy csak három független tanú áll.
A gyilkossági vád már 1526-ban megjelenik (Sabiza, szept. 26.: „az erdélyi vajda ölte meg”; Panbon, nov. 2.: a vajda testvére; Partiba, nov. 2.: „a barátai öltek meg”; a cseh ének árulásról beszél), a konkrét tettest Szerémi és Lazius adja meg a Szapolyai–Habsburg vita fényében. A török források a győztes elbeszélését adják, de Lütfi pasa 1550 körül még azt írja, hogy a király „nyomtalanul eltűnt” (Nekünk 213. o.). Az egykorú oszmán iratok még ennyit sem tudnak: a szultáni győzelmi irat (legkésőbb szept. 4.) szerint a király megfutott, és a sorsa ismeretlen („nem lehet tudni, hogy meghalt-e, vagy életben van”; ÖM 261–262); a szept. 22. utáni budai győzelmi irat az esthomályban elfutó királyt említi (ÖM 266). Surius (1566), Hulsius (1595) és Dickenson (1602) szintén mocsárba fulladásról írnak, gyilkosságról egyik sem tud. Assmann szerint az élő emlékezet 80–100 évig tart: Holstein és Istvánffy ennek a végén írt.
Erős az a mozzanat, amely korai, és több független ágban is megvan: a menekülés, a kis víz vagy mocsár, a páncél súlya, a ló elesése a királlyal, Czettricz jelenléte és útmutatása. Gyenge a késői helyazonosítás, a vízmélység és a csak 1560 után felbukkanó drámai részlet.