II. (Jagelló) Lajos (1506–1526) és udvartartása

Magyar és cseh király · szócikk · Utolsó frissítés: 2026. november

Összefoglaló

II. Lajos (Buda, 1506. július 1. – Mohács mellett, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516-tól, a Jagelló-ház utolsó magyar uralkodója. Apja halálakor alig tízéves volt, és bár a források szerint koraérett, tehetséges, több nyelven beszélő ifjú volt, uralkodását a gyámok és főúri pártok harca, a királyi kincstár teljes kimerülése és a török előrenyomulás határozta meg. Udvara a követek ítélete szerint „kicsi és nagyon szegény” volt. Az 1526. augusztus 29-i mohácsi csata után menekülés közben vízbe fulladt: a kortárs beszámolók szerint a megáradt Duna miatt megduzzadt mocsaras vízfolyásba, a hagyományos helymeghatározás szerint a Csele-patak torkolata közelében. Halálával a magyar és a cseh korona a Habsburgokra szállt, akik magyar királyokként 1918-ig uralkodtak.

A dátumok a korabeli Julianus-naptár szerint állnak, amely 1526-ban 10 nappal elmaradt a mai Gergely-naptártól.

Születése és gyermekkora (1506–1516)

Lajos 1506. július 1-jén született Budán (Fógel József július 2-át ad), II. Ulászló és a francia származású Candale Anna második gyermekeként, nővére, Anna (1503) után. A várva várt fiúörökös koraszülött volt. Anyja néhány héttel később, július 26-án, névnapján gyermekágyi lázban meghalt. Lajost július 13-án Bakócz Tamás keresztelte a budai Boldogasszony-templomban; első keresztapja a Velencei Köztársaság volt, amelyet követségi titkára képviselt. A nevet „a dicső emlékű Lajos királyunk”, Nagy Lajos után kapta (Fógel: II. Ulászló udvartartása, 127. o.). Ulászló felesége halála után Fógel szerint „búskomorságba esett”, és „egyedül gyermekeinek és felejthetetlen neje emlékének élt” (uo. 34. o.).

A koraszülés és a „disznóinkubátor”. Lajos koraszülött volt, és a hagyomány ebből szőtte a „minden idő előtt történt vele” toposzt: Dubravius szerint idő előtt született, idő előtt koronázták, idő előtt kezdett beszélni, házasodott és halt meg (lásd a Személyisége fejezetet). A történet ennél tovább megy: a gyenge újszülött állítólag „bőr nélkül” jött a világra, és az udvari orvosok életben tartására frissen leölt, kibelezett disznók testébe fektették. A sertéses változat Giovanni Michele Bruto velencei humanista művében olvasható, aki a 16. század második felében Báthori István udvarában írta Magyarország történetét; nála az orvosok „in sue media per spinam secta atque exinterata”, vagyis a gerince mentén felhasított és kibelezett disznóba helyezték a csecsemőt, és ezt Bruto szerint „néhány embertől” hallotta (Groák). Zsámboki János – J. Mellen idézete nyomán, Groák szerint – a „bőr nélküli” születést és a bőr kenegetésének szükségét említi, sertést nem; Katona István Historia critica regum Hungariae (1792) című műve Brutust idézve a sertéses inkubálást és a bőrnélküliséget is közli, a koraszülöttségről nem szól (Groák). A magyar nyelvű hagyományt Szendrey Zsigmond (1923) „Budainál” följegyezve idézi: „Írják, hogy ő bőr nélkül született volna, és minthogy gyenge teste semmi takarót s orvosságot nem szenvedhetett, őtet az orvosok egy a gerincénél végig hasított és béle-kivetett disznóba tették és abban mindaddig tartották, míg az hűlni kezdett, akkor pedig ismét másikat hasítottak, mindaddig, míg a kisded egészen bebőrödzött.” Szendrey szerint ez „Mohács környékén nagy részben még ma is élő néphagyomány” (Örök Mohács, 866. o.; ugyanezt idézi a 877. oldal is).

Mit ér a történet? Fógel már 1913-ban megjegyezte: „Arról, a mit Brutus beszél, hogy bőr nélkül született, sem Dubravius, sem Isthvánfi nem tud” (II. Ulászló udvartartása, 41. o.). Egyetlen kortárs vagy a királyi udvarhoz közel álló forrás sem ismeri tehát; a mese évtizedekkel a születés után bukkan fel. Groák Lajos a „bőr nélküli” születést biológiai képtelenségnek tartja: minél éretlenebb a koraszülött, annál vékonyabb, vörösebb és sérülékenyebb a bőre, és ez kelthette a bőrnélküliség benyomását; a kifejezés metaforikusan is érthető (Zsámboki a király éretlenségét hangsúlyozza vele, Bruto ominózus előjelnek tekinti). Bruto az adatokat az 1570-es években gyűjtötte, Zsámboki sem szerezhette azokat sokkal korábban, így az információk az idők során torzulhattak. A gerinc menti felhasítást és a kibelezést Groák megkérdőjelezhetőnek tartja, mert az eljárás célja a csecsemő melegen tartása volt, a belső szervek pedig jelentős hőt tárolnak. Szerinte ugyanakkor maga a frissen leölt sertés inkubátorként való használata nem lehet kétséges, mert az elbeszélők ezt aligha találhatták ki; az eljárást a maga korában ésszerű, de költséges, csak fejedelmi udvarban elképzelhető ötletnek tartja. Népi orvoslási párhuzamot nem talált, Csapó József 18. századi gyermekorvosi könyve pedig a koraszülött hasának marhabél-hártyával (cseplesszel) való melegen tartását csak olyasvalamiként említi, amit „némelyek javallnak”. A halál körüli vitában Farkas Gábor Farkas használta fel a hagyományt: szerinte a koraszülöttség és az „inkubátorban” töltött hetek olyan testi jegyeket hagyhattak, amelyek alapján Czettritz később felismerhette a holttestet („Édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket”; Örök Mohács, 851. o.). Botlik Richárd „hajmeresztően abszurdnak” nevezi a „természetes (disznó) inkubátor” mendemondáját és annak összekapcsolását az állítólagos „jegyekkel” (Botlik, 28. o.). Biztosnak tehát csak annyi vehető, hogy Lajos koraszülött volt, és anyja hetekkel a szülés után meghalt; a disznóbelső-inkubátor korabeli forrással nem igazolt, az 1570-es évekből származó hagyomány; Groák a sertéses inkubálás tényét nem kérdőjelezi meg, a részleteit viszont igen.

A két királyi gyermek a budai várban, külön udvartartásban nőtt fel, amelyet az elhunyt királyné udvarából szerveztek meg. A királyi gyermekek udvara (Fógel: II. Ulászló udvartartása, 41–43. o.):

• vezetője Kisasszonyfalvi Istvánffy István, a történetíró Istvánffy Miklós nagyapja;
• udvarmestere Gersei Pető János, 1519-ben már II. Lajos főudvarmestere;
• főkamarása Nagylucsei Dóczi Ferenc, főétekfogója Muronyi Vér András, pohárnoka Batthyány Ferenc, aki a királlyal „már gyerekkora óta baráti viszonyban állott”;
• jószágigazgatója Szalkai László deák, a későbbi kancellár és érsek;
• nevelésének felügyelője Bornemissza János budai várnagy.

Fógel leírása szerint Lajos korához képest magas növésű volt, mint az apja, „duzzadt orra, vastag ajka, sötétbarna színe” volt, hangja mély; tízéves korára „jókedvű, beszédes” és mindenkivel nyájas gyermek lett (uo. 41. o.). Dubravius rövid jellemzése lett a későbbi hagyomány alapja: koraszülött volt, hamar kezdett beszélni, gyermekként lett király, korán szakállasodott és nősült, idő előtt megőszült, és húszévesen halt meg. Ebből született a Csereinél is olvasható „idő előtt”-vers: „Idő előtt született, / Idő előtt szakállasodott, / Idő előtt házasodott, / Idő előtt lett halott.”

Ulászló mindent megtett, hogy fia öröklését még életében biztosítsa. A főurak Bakócz vezetésével megígérték, hogy fiát azonnal megkoronázzák, ha a király felhagy a gyásszal és leborotválja szakállát; „Ulászló tüstént megborotválkozott”. 1508. június 4-én Székesfehérváron a kétéves Lajost magyar királlyá koronázták. Bakócz „a síró gyermeket” kente fel, és kezébe adta Szent István kardát, jogarát és országalmát. „A koronázási esküt atyja mondta el helyette”, a kardvágásokat a nádor tette meg a négy világtáj felé, a koronát Perényi Imre és Szapolyai János tartotta a feje fölött (Fógel: II. Ulászló udvartartása, 127–128. o.).

1509. március 11-én Prágában cseh királlyá is megkoronázták. Bohuslav Hassenstein von Lobkowitz, aki jelen volt, így írta le a bölcsőben fekvő gyermeket: „mohón felém nyújtotta kis kezét. Formás testalkata, tagjainak körvonala szép jövővel kecsegtet”, de hozzátette, hogy a „beczéző nevelés, mértéktelen elnézés, minduntalan való hízelgés” megronthatja (uo. 40. o.).

Az 1515-ös bécsi fejedelmi találkozón Ulászló, I. Zsigmond lengyel király és I. Miksa császár kettős házassági szerződést kötött. A Szent István-templomban a kilencéves Lajos gyűrűt váltott a szintén kilencéves Mária főhercegnővel, nővére, Anna pedig Miksa egyik unokájának, későbbi I. Ferdinándnak lett a jegyese (Fógel 109. o.). A szerződés kölcsönös örökösödést is kikötött, és ez tette 1526 után a Habsburgokat a korona várományosává. A találkozón Lajos Miksához hasonlóan francia viseletben, sötét bársonyföveggel jelent meg; a kártyajátékból „Lajos és Anna kerültek ki, mint nyertesek” (Fógel: II. Ulászló udvartartása, 134., 143. o.).

A gyermek nevelésével apja életében keveset törődtek. Ezt Lajos maga is elismerte 1517-ben, amikor a „korábban elhanyagolt tanulási időt” (neglectum antea studiorum tempus) említette (Fraknói 3–4. o.). Testileg viszont korainak mutatkozott. Surian velencei követ 1516-ban „olyan szépnek és nagynak, amilyen az anyja volt” írta le (E bello et grande come era la madre), Lajos pedig 1517-ben maga írta nagybátyjának, Zsigmondnak, hogy „napról napra erősebbek leszünk” (Fraknói 3. o.).

II. Ulászló 1516. március 13-án este hét órakor halt meg Budán, Bakócz Tamás és Brandenburgi György jelenlétében (Fógel 2. o.). Lajos kilenc és fél évesen lett a két királyság uralkodója, és apjától Fógel szerint 400 000 arany adósságot is örökölt (Fógel 18. o.).

Gyámság és nevelés

A gyámok. Ulászló végrendeletében fia gyámjainak I. Miksa császárt és I. Zsigmond lengyel királyt nevezte meg, a nevelést pedig három emberre bízta: Bakócz Tamás esztergomi érsekre, Bornemissza János budai várnagyra és Brandenburgi György őrgrófra, Lajos unokatestvérére. A rendek a külföldi gyámoknak nem engedtek befolyást a kormányzásra, a Szapolyai-párt kormányzói tervét is elvetették. Királyi tanács kormányzott, Lajos pedig formálisan valódi uralkodóként lépett fel: az oklevelek az ő nevében keltek, elnökölt a tanácsban és a királyi törvényszéken, megnyitotta az országgyűléseket és fogadta a követeket (Fraknói 4–9. o.).

A három nevelő.

• Bakócz Tamás kora és állása miatt közvetlen felügyeletet nem gyakorolt. 1521 nyarán, 80 éven felül halt meg.
• Bornemissza János Fraknói szerint „komoly és rideg, kíméletlenségig őszinte és fukarságig takarékos” volt. Lajos tisztelte, országos ügyekben rá hallgatott leginkább, de rokonszenvet nem érzett iránta (Fraknói 6. o.). 1519-ben, amikor a tanács Bornemissza eltávolítását követelte, Lajos kitartott mellette.
• Brandenburgi György Lajos unokatestvére és egyetlen rokona volt az országban. A magánéletben teljesen az ő hatása alatt állt. Fraknói „tékozló, gyönyörvadászó” emberként írja le, aki a királyt a maga mintájára formálta. Fógel inkább az egész udvari környezetet tartja felelősnek (Fógel 20–21. o.).

Tanítók. Első tanítója az olasz humanista Balbi Jeromos volt, akit Bohuslav, Schellenberg és Szatmári ajánlott. Fógel szerint „nevelőségét lépcsőnek tekintette”, és 1510-ben Szatmári titkára lett. 1515-től Zsigmond lengyel király ajánlására a medgyesi születésű humanista, Piso Jakab koszorús költő vette át a királyi gyermekek „elhanyagolt nevelését”, és gyorsan megtanította őket latinul. Erasmus azt írta, hogy a királyt inkább e tanítója miatt irigyli, mint az országáért (Ego hunc praeceptorem magis gratulor serenissime regi vestro quam regnum, Fraknói 4. o.). Lajos 1517 januárjában Piso kedvéért kiváltságot adott Medgyesnek. A cseh rendek kérésére Tandorfi Ditrich vyšehradi prépost tanította csehre, olaszul Ragusai István királyi tolmáccsal gyakorolt. Jan Dubravius az 1501-es Aldus-féle Vergilius-kiadásból olvasott vele (Fógel: II. Ulászló udvartartása, 42–43. o.; Fógel 19., 41. o.).

Nyelvek és képességek. Fógel szerint 1519-ben „értelmesen felelgetett magyarul, németül, csehül és latinul” (Fógel 20. o.). Fraknói még többet tulajdonít neki: latinul, magyarul, németül, csehül, lengyelül és franciául beszélt, olaszul értett. Szóbeli előadása könnyű, írása tiszta és szabatos volt, és a követeknek gyakran rögtönözve, ügyesen válaszolt (Fraknói 4–5. o.). Fegyverforgatásra Brandenburgi György tanította. Fraknói szerint „jól lovagolt, ügyesen használta az íjat”, és már tizenhárom évesen részt vett a nyilvános fegyverjátékokban. Orio velencei követ azt írta, hogy a nehéz fegyverzetet és a nagy lándzsát úgy forgatja, „mintha a legtökéletesebb lovag volna” (Fraknói 5. o.). Fógel szerint „tizenhároméves korában (1519) kész lovaggá lett”, és fegyverforgatásban felülmúlta mesterét (Fógel 19–20. o.).

Az uralkodás évei (1516–1526)

Pártok és főurak

A király kiskorúsága idején a hatalom a királyi tanácsban és a főúri csoportok között oszlott meg. Fógel szerint Miksa céljait a Bakócz–Bornemissza–Brandenburg csoport szolgálta, Zsigmond lengyel királyéit a Szatmári–Perényi érdekszövetség. Mária megérkezése után a Ferdinánd-párt erősödött meg, élén Báthori István nádorral és Szalkai Lászlóval. Velük szemben állt a köznemességre támaszkodó Szapolyai-párt, Werbőczy István vezetésével (Fógel 39–40. o.). A főpapok és főurak Herberstein szerint „majdnem hihetetlen fényűzést” fejtettek ki Budán, „ellenben a király úgyszólván egészen elhagyatva él” (Fraknói 29. o.).

Lajos néhány alkalommal önállóan lépett fel. 1519 elején, amikor nem volt hajlandó Bornemisszát felmenteni, Bakócz a tanácsban azzal fenyegette: „legyen elkészülve rá, hogy elűzzük országunkból, és mást választunk királlyá!” (Fraknói 11. o.). 1520. július 17-én Lajos összehívta a kormánytanácsot, kikelt hanyagságuk ellen, azonnal lóra ült, és kis kísérettel Pozsonyba lovagolt. Onnan írta nagybátyjának augusztus 7-én, hogy „tökéletesen el vagyunk hanyagolva, és gyalázatos szegénységre kárhoztatva” (Fraknói 11–12. o.). A királyi tekintély Fraknói szerint ennek ellenére „mélyen alásüllyedt”.

Házasság Habsburg Máriával

Mária, Szép Fülöp és Őrült Johanna leánya, V. Károly és Ferdinánd húga, Miksa császár felügyelete alatt nevelkedett. 1521 júniusában érkezett Magyarországra, december 11-én (Fraknói szerint 10-én) Székesfehérváron királynévá koronázták, az esküvőt 1522. január 13-án tartották Budán, tornajátékokkal (Fógel 110–112. o.; Fraknói a házasság egyházi megáldását január 15-re teszi). Lajos ekkor még nem volt 16 éves. 1522-ben Prágában Máriát cseh királynévá is koronázták.

A követek Máriát alacsonynak, soványnak, a Habsburg-ajakkal nem szépnek írták le, de kiválóan tehetségesnek, erélyesnek és bátornak. Fógel „szellemes, vadakaratos” asszonynak nevezi, aki jó vadász, kitűnő lovas, ügyes zenész és elsőrendű táncos volt, és aki rövid idő alatt „magába olvasztotta férje egyéniségét” (Fógel 23. o.). Orio velencei követ szerint Lajos nagyon szerette, és „nem ismer más asszonyt” (Fraknói 16. o.). Mária 1522-ben megkapta a bányavárosok jövedelmét, a Csepel-szigetet és külön udvartartást. A házasságból gyermek nem született.

Pénzügyi csőd

A király és az ország pénzügyei nem váltak el: minden közjövedelem a királyi kincstárba folyt, és ebből fizették a végvárakat, a zászlósurakat és az udvart is. A két kincstár szétválasztásának kísérletei (1518, 1521, 1523) kudarcot vallottak (Fraknói 24. o.).

Forrás: Fraknói 24–27. o.; Fógel 9–15. o.

A sóbányák jövedelme Mátyás alatti több mint 100 000 Ft-ról 1519-re 16 000 Ft-ra, a bányáké 14 000 Ft-ra esett. A hiányt pénzrontással, kölcsönökkel és zálogosítással pótolták. Báthori András kincstartó 1521-ben állítólag 300 000 Ft értékű rossz pénzt veretett. Nagy hitelezők voltak Thurzó Elek (1522-ben 65 000 arany), a Fuggerek (50 000 arany), Brandenburgi György (1522-ben mintegy 100 000 Ft) és Török Bálint (70 000 arany Nándorfehérvár őrzéséért). Fógel számítása szerint „tíz év alatt kilenczszer változott pénzügyeinek vezetője” (Fógel 15–18., 45–47., 140. o.).

Reformkísérletek és országgyűlések

• 1518, bácsi országgyűlés: a királyi és az országos kincstár szétválasztása, a királyi asztal ellátása a koronauradalmakból; megvalósulás nélkül.
• 1523 ősze, Bécsújhely: Ferdinánd, V. Károly követe (Andrea da Borgo) és Zsigmond követe (Szydłowiecki) udvari szabályzatot dolgozott ki: kevés, megbízható tanácsos, évi költségvetés, kisebb személyzet, őrzött pecsét. A magyar urak „mindent más időre halasztottak”, és a szabályzatot nem léptették életbe (Fraknói 19–23. o.).
• 1525, rákosi és hatvani országgyűlés: a köznemesi párt támadása a királyi tanács és az idegenek ellen; Werbőczy nádorsága, az idegen udvarnokok és a külföldi követek (a pápai kivételével) elbocsátása.
• 1526 tavasza: a Werbőczy-párt bukása, Báthori István újra nádor; Brodarics István kancellár (1526. március 11.).

Cseh ügyek

Cseh királyként Lajos ritkán tartózkodott Csehországban. Egyetlen hosszabb ottléte 1522–1523-ra esik, amikor az udvar Fógel szerint „másfél évig” távol volt Budától, és Máriát Prágában megkoronázták (Fógel 113. o.). A cseh ügyeket az udvarban cseh titkárok (Wenzel doktor, Georg von Logau) és a lengyel Trepka András főudvarmester intézték. A cseh kamarásokat és udvarnokokat is a magyar kincstár fizette, Csehország nem járult hozzá az udvar költségeihez (Fraknói 30–32. o.). 1526 tavaszán Lajos Czettricz Ulrich lovászmestert kétszer küldte Csehországba, hogy a rendeket segélyhad megszavazására bírja.

II. Lajos udvara

A budai udvarról két alapmű készült. Fraknói Vilmos II. Lajos és udvara (1878) című könyve elsősorban a követjelentésekre és levelekre épül. Fógel József II. Lajos udvartartása 1516–1526 (1917) című monográfiája a király 1525. évi számadási könyvét, az 1526-os udvari névsort és az 1524. évi előirányzatot dolgozza fel. Az alábbiak e kettőn alapulnak.

A helyszín: a budai palota

Az udvar székhelye a budai királyi palota volt, amelyet Zsigmond és Mátyás épített ki. Lajos idejére az épület leromlott: a követek a pázsittal benőtt udvarokról és javításra szoruló termekről írtak. A nyarakat az udvar gyakran a Buda környéki vadászhelyeken (Nyék, Csepel, Tata, Visegrád) töltötte. A Mátyás-kori könyvtár még megvolt, de gyarapodása leállt.

Szervezet és létszám

Fraknói számítása szerint a király személyes szolgálatában állók száma 1525-ben mintegy 300 fő volt, Mária külön udvara nélkül. Az 1526-os, 38 napot felölelő számadástöredék 177 nevet tartalmaz (Fraknói 30., 38. o.). Az udvart két főudvarmester irányította: a magyar részt Korlátkövi Péter, a cseh részt a lengyel Trepka András (Fraknói 33. o.; Fógel 48–49. o.). A zene, a konyha, az istálló és a kápolna saját vezetőkkel működött, a személyzetet pedig a kincstartó fizette: Fógel szerint „Ő fizette az udvari személyzetet” (Fógel 45. o.). A nagy zászlósúri címek (főlovászmester, főpohárnok, főasztalnok, főajtónálló) viselői Fógel szerint „csak nagy ünnepségeken teljesítettek czimüknek megfelelő szolgálatot”; a mindennapi munkát helyettesítőik végezték (Fógel 63. o.). A főbb csoportok:

A személyzet nemzetiségileg vegyes volt, ahogy a Jagelló-kori kétkirálysági udvarban természetes volt: a magyarok mellett csehek, morvák, sziléziaiak, lengyelek, németek, horvátok, olaszok és spanyolok szolgáltak. A király közvetlen környezetéhez olyan idegenek tartoztak, mint Trepka András, Czettricz Ulrich, Stibicz Zsigmond vagy Hardegg János gróf. Zsigmond lengyel király már 1523-ban azt tanácsolta, hogy az idegenek ne legyenek többen a magyaroknál (Fraknói 30. o.). A köznemesi párt 1525-ben nyíltan az idegenek eltávolítását követelte. Az udvar erkölcseit Fógel így jellemzi: a király „napokon át délben kelt föl. Kamarásai kopogtatás nélkül jöttek-mentek. Asztalához ültek és fölálltak, mikor nekik tetszett. Pajtáskodtak vele és czimboráskodtak” (Fógel 22. o.).

Művészek, orvosok, szakértők

• Zene: az együttest a sziléziai Thomas Stoltzer vezette, a kor jelentős zeneszerzője, aki Mária kedvéért Luther fordításában zenésítette meg a Noli aemulari zsoltárt. Mellette dolgozott Láng János, az ifjúsági énekkar tanára, Keller Máté citerás és Polyák Lőrinc trombitás. A király 1525 júniusában 180 Ft-ért orgonát vásárolt Rayhinger Mihály mestertől, a lóversenyeken cigányzenészek játszottak (Fógel 86–88. o.; Fraknói 37., 51., 59. o.).
• Orvosok: a ferrarai Giovanni Manardi (Manardus), aki 1519 körül távozott; a sziléziai Wirth György († 1524); Móta Jakab; Szilveszter sebész; Ritius Jeromos, akit Ferdinánd ajánlott 1523-ban (Fógel 79–80. o.; Fraknói 37–38. o.).
• Csillagjós és alkimista: Menyhért mester, veszprémi kanonok, valamint a szebeni Menyhért Miklós, aki adeptusnak mondta magát (Fógel 81–82. o.).
• Képzőművészek: János és Jakab festő (miniátor), Márton szobrász, aki az 1525-ös farsangi elefántot is készítette, és László ötvös. Fógel szerint Giulio Clovio miniatúra-festő is dolgozott a királyi párnak (Fógel 83–86. o.).
• Mulattatók: Dely Péter színész, akinek „alakoskodásain” a király sokat nevetett, valamint Krabat, az 1519-es farsang „ördöge”. A király bolondjainak és törpéinek nevét nem ismerjük (Fógel 68., 116–119. o.).
• Vívómester: György mester, aki 1525-ben 6 Ft-ot kapott a könyvéért (Fraknói 38. o.; Fógel 115. o.).
• Humanisták a kancellárián: Brodarics István, Oláh Miklós (előbb a király, 1526-tól Mária titkára), Nádasdy Tamás, valamint a korábbi nevelők, Piso Jakab és Balbi Jeromos, akik később titkárként szolgáltak.

Pénz és ellátás

Az 1524-re tervezett udvari kiadásokból a tisztek fizetése 56 624 Ft volt, az udvar teljes költsége mintegy 70 000 Ft. A királyi konyhára évi 12 245 Ft-ot terveztek, de 1525 első 28 hetében csak 5133 Ft-ot fizettek ki. Ugyanebben a félévben 23 656 Ft ment adósságok törlesztésére (Fógel 60–75. o.; Fraknói: II. Lajos számadási könyve, 1877).

A számadások és a követjelentések a szegénység jeleit mutatják. A király asztalára naponta egy pint bort szolgáltak fel (Fógel 128. o.). A konyha napi 25 dukátból gazdálkodott, a személyzet pedig „olykor csak egy harmadrészét kapta meg” járandóságának (Fógel 18., 126. o.). Burgio pápai követ 1526 tavaszán azt jelentette, hogy a királynak „mindennapi élelmére is hol ettől, hol attól kell a pénzt összekéregetnie”; maga Burgio 1000 forintot kölcsönzött neki. A királyi ezüstneműt Szerencsés Imrénél zálogosították el (Örök Mohács, 41., 45. o.). Podmaniczky Mihály testőrkapitány, akinek az udvar tízezer forinttal tartozott, 1526-ban a nyitrai Szent Zoerárd ezüstkoporsóját akarta lefoglaltatni (Fógel 140. o.). Mohács előtt 40 nap alatt a „fölös számmal lebzselő palotások fizetésére” 3424 Ft-ot fizettek ki (Fógel 18. o.). Összehasonlításul: egy szarvasmarha átlagára 4 Ft volt (Fógel 88. o.).

A követek ítéletei egybehangzóak. Guidoto velencei követ szerint a király bevételei „poche et povere molto” (kevés és nagyon szegényes). Brandenburgi György „szörnyűségesen szegény” királyról írt, Herberstein pedig arról, hogy a király „elhagyatva él”, miközben urai fényben (Fraknói 27–29., 47. o.).

Mária királyné udvara

Mária külön udvartartást tartott fenn, amelynek költségeit a hitbérül lekötött javakból, főleg az alsó-magyarországi bányavárosok jövedelméből fedezte. A pápai követ jövedelmét mintegy 40 000 aranyra becsülte (Fógel 23–24. o.). Burgio szerint a királyné „olyan pazarlóan költekezik, hogy … még három másnak jövedelme sem lenne elég” (Örök Mohács, 35. o.). Udvarának főbb személyei Fógel szerint (23–26. o.):

• kancellár: Gosztonyi János, 1524 végétől erdélyi püspök;
• titkárok: Valdstram Erasmus, Albisi Bernát, Bácsi Miklós, Oláh Miklós („leghűségesebb titkárja”), 1526-tól a nagyszebeni Reichersdorfer György és Hutter Márton;
• udvarmesterek: Tóti Lengyel János és Pók János; főszertartásmester: Brandenburgi Vilmos őrgróf, György öccse, aki 1524 végén távozott;
• főétekfogó: Csulai Móré László; főpohárnok: Gimesi Forgách Ferenc; főistállómester: Pempflinger Sebestyén;
• udvarhölgyek: Pempflinger Katica, később Török Bálint felesége; Ungnad Erzsébet grófnő, akit 1526 tavaszán Ernuszt Ferenc kamarás vett el 7500 magyar arany és 3000 rajnai forint hozománnyal; Likerka (Lucretia) Johanna, Vingárti Horváth Gáspár felesége, a királyné kedvence;
• udvari papok: az erasmista Henckel János és a lutheri nézeteket valló Cordatus Konrád (Fógel 66. o.).

Mária környezete nyitott volt a reformáció tanaira, ami a köznemesi párt és a pápai követek bírálatát váltotta ki. Henckel János 1526 márciusában így írt: „Oh vajha lehetséges volna oly átalakulás, mely királylyá változtatná át a királynét” (Fraknói 15. o.). Mohács után Mária és Jagelló Anna (Ferdinánd felesége) udvara sok egykori budai udvari embert fogadott be, köztük Czettricz Ulrichot is.

Az udvari élet

Az udvar évkörét az egyházi ünnepek, a farsang, a vadászatok és a lovagi játékok határozták meg:

• Lovagi tornák: 1519 farsangján Brandenburgi György levele szerint „Stibitz és Zettricz vívtak először. Hatszor csaptak össze”; utána György lóháton vívott Krabattal, aki ördögnek volt öltözve (Fógel 116–117. o.). Az 1522. januári esküvői tornán Lajos legyőzte Györgyöt, „a tanítvány legyőzte a mestert” (Fógel 112. o.). 1523 őszén Lajos kivetette a nyeregből Ungnad Jánost, Ferdinánd étekfogóját (Fógel 114–115. o.). Lajos egyszer azt kérte, hogy ha kiűzik a németeket, kettőt hagyjanak meg neki a tornákhoz.
• Farsang: Szerémi szerint Lajos egyszer Lucifernek öltözve ülte a húshagyót, ökörszarvval és kígyófarokkal. 1525 farsangján Campeggio pápai követet vendégelték meg, álarcos menettel és Márton szobrász készítette elefántfigurával (Fógel 117–118. o.; Fraknói 47–51. o.). 1522 novembere végén Prágából Batthyány Ferencnek írta, hogy „vigan akarunk lenni”, és hozza el fegyvereit és lovát.
• Lóverseny: 1525. május 1-jén Budán, cigányzenével. A versenylovakat részben Szydłowiecki lengyel kancellár küldte; a lovakat hozó embereknek a király 310 Ft borravalót adott (Fraknói 44., 51. o.).
• Vadászat: a Csepel-szigeten és a Mátyás-kori nyéki vadászkastély környékén; az 1525-ös számadásokban kilenc nyéki kirándulás szerepel, fáklyafényes hazatéréssel. Cseh urak kopókat küldtek ajándékba, a király láncon tartott majmot (Fraknói 45., 52–53. o.).
• Családi ünnepek: a király ezüstserleget és posztót adott udvari emberei esküvőjére (Móré László, Nyáry Lajos, Mezericzki Václav, Pók János), 1525. május 7-én pedig a császári követ fiának keresztapja lett (Fraknói 55–56. o.).
• Vallási élet: misék, körmenetek, zarándoklatok, például a budaszentlőrinci pálos kolostorba, ahol Remete Szent Pál ereklyéit őrizték. 1525 pünkösdjén a király 360 Ft-tal támogatta a ferencesek óbudai káptalanát (Fraknói 62. o.).

Fraknói szerint az udvar mulatságai nem voltak pazarlóak, inkább szegényesek. A kevés pénz is szétfolyt a király bőkezűsége (ajándékok, lovak, ruhák) és a rendezetlen gazdálkodás miatt.

A király lovai

Az istálló. Fógel szerint Lajos „istállóiban nagyszámú hátas-, kocsi- és igáslovat tartott”. A főlovászmesteri cím Ecsedi Báthori Györgyé és Batthyány Ferencé volt, de „csak cím” maradt; az istállót valójában a lovászmester vezette (Fógel szerint 1516–1524 között Szerdahelyi Imreffi vagy Fekete Mihály, helyettese Rippacsi Péter, 1525-től Dubraviczki Márk; Fraknói Dubraviczky Lászlót nevez meg főlovászmesteri helyettesként). A személyzet 58–74 fő volt: Fraknói szerint 12 magyar és 24 német lovász, 12 kocsis, 3 kengyelfutó és a kovács segédeivel; külön csoport gondozta a versenylovakat (Fógel, II. Lajos udvartartása, 135–139. o.; Fraknói, 36–37. o.). A ló magyar és székely fajtájú volt túlnyomórészt, kisebb részben török (arab) és szíriai. A ménes a Dunántúlon (talán Kelenföldön) állt; a versenylovakat többnyire Lengyelországból, Szydłowieckitől kapta az udvar (három, majd öt lovat). Két hófehér török lovat Sárkány Ambrus hagyott a királynak és a királynénak 1522-ben; több ajándéklovat Thamát Lukács és Erdődy Simon püspök küldött. Egy ló ára 1526-ban 67,5 forint volt, a zabra 1524-ben 2600 forintot költöttek, a díszes lószerszámhoz aranyozott zablát is vásároltak négy forintért (Fógel 137–139. o.; Fraknói 43–45., 58. o.).

Az érdi ló: az egyetlen biztosan elpusztult. A hadjárat első napján elhullott a király legkedvesebb lova. Brodarics, aki a menetben jelen volt, így írja: „Azon a napon, amelyen Budáról kivonultunk, Sárkány Ambrus tanyájáig érkeztünk el Budától két mérföldre, Érd a hely neve, itt váratlan betegség ragadta el a királytól azt a lovát, mely számára mind között a legbecsesebb és legkedvesebb volt, ez hihetetlen fájdalommal töltötte el, sokan rossz előjelnek tekintették” (Örök Mohács, 308. o.; latinul: repentino morbo absumptum). Velius „hirtelen és váratlanul összerogyott és elpusztult” lóról ír, amely „igen erős és derék állat volt” (350. o.), de ő Brodaricshoz áll közel, nem független tanú. Istvánffy színt is ad: a „nemes paripa … tiszta fekete volt – lovai közül ezt szerette legjobban” (444. o.), bár ő a napot július 15-ére teszi, a levelek és C. Tóth Norbert július 20-ára, Brodarics július 24-ére. A halál oka ismeretlen: a források hirtelen betegséget említenek, a nép később „megdöglött” lóról mesél (Szendrey, 867. o.), Krúdy regényében a ló „gödörbe lépett”.

A „fekete fríz ló”: három adat, amelyet egy lóvá olvasztottak. Dubravius szerint a király útra kelve „fríz hátaslova rögtön a kapu előtt térdre bukott és levetette volna lovasát, hacsak nem sietnek a segítségére” (equus sub eo phrisius, in genua procubuerat; Örök Mohács, 392. o.): ez a ló tehát nem pusztult el, és a budai kapuban, nem Érden botlott. Istvánffy a fekete paripa elhullását írja le Érden. Fógel ezt a kettőt olvasztotta egybe: „Szép lehetett az a koromfekete phrisius is, amelylyel utolsó útjára indult Lajos, Mohács alá” (137. o.), de ez feltevés, nem forrásadat. Az sem igazolt, hogy a mohácsi csatában „fekete fríz” lovon ült volna. A királyné ajándékáról annyi biztos, hogy a július 20-i kivonulás leírása szerint „kíséretének és lovának teljes szerszámozását igen gazdagon készítették el teljesen kihímezve aranyszállal, ezeket a királyné adományozta” (92. o.); itt a lószerszám az ajándék, nem a ló. A menetben négy, a király felségéhez tartozó, felvértezett ló is haladt, „rajtuk négy fiú” (93. o.).

A király lova a halálnál. A Czettritz beszámolójára visszamenő források egybehangzóan azt írják, hogy a ló elbukott vagy elsüllyedt, és a király vele együtt maradt a vízben. Burgio szerint (1526. szept. 5.) „a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, Őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt abba a patakba” (131. o.). Švihov szerint „a király hatalmas ménje, a hátán a királlyal, belezuhant a folyóba” (154. o.); Istvánffy szerint a ló „a gyeplőt húzva hanyatt vágódott, s az iszapos folyócska feneketlen sarába zuhant” (458. o.); a Habsburg-ház dicsőségtükre (1559) szerint „ló és lovasa együtt fekve maradt, nem lehetett rajtuk segíteni” (399. o.); Velius szerint a király „a mocsár örvényében”, hanyatt fordult lóval, miközben „egy igen magas partot” próbált leküzdeni, elpusztult (voragine paludis resupinato equo, dum crepidinem praealtam superare conatur, absorptus interiit; De bello Pannonico II., Kollár, 36. o.; Szebelédi fordításában „egy magas kőkerítést kísérelt meg átugrani”, Örök Mohács, 360. o.). Eltérnek: Fazio di Savoia (1526. szept. 17.), aki szerint a királyt kiemelték a ló alól, másikra ültették, „de alighogy elindult, az is elsüllyedt” (155. o.; ez Czettritz előadásával nem egyezik), és Thurzó Elek mondata, amely szerint a király „a csatában súlyos sebet kapott hátaslovával” menekült: a mondat kétértelmű, Gyalókay és Farkas Gábor Farkas a lovat tartja a sebesültnek (175. o.). Egyik forrás sem mondja, hogy a lovat lelőtték volna.

A lótetem a mocsárban. Sárffy Ferenc 1526. október 19-i levele szerint: „Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban, s mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi Felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba, s ez alatt kereste a királyi hullát kísérőivel együtt. De nem találta meg, hanem csak a király fegyvereire akadt itt rá” (Örök Mohács, 190. o.). A király holttestét „nem messze” találták meg, egy friss sírdomb alatt, a lótetemtől külön. A levél tehát nem mondja ki, hogy a ló a királyé volt, és azt sem, hogy a test alatta feküdt: ez Czettricz feltételezett reakciójából következtetés. Gyalókay Jenő (1926) már úgy írja, hogy „Czettritz a király paripájára ismert benne”, a Pap–Gyenizse–Kitanics–Szalai-tanulmány pedig rekonstrukcióként ugyanezt feltételezi; Botlik szerint a ló és a fegyverek megtalálása nem bizonyítja, hogy a halál ott következett be (Botlik, 33. o.). A későbbi mese, amely szerint a holttestet „a fölötte fekvő lóval együtt” találták meg (Pešina, 1677; 490. o.), Sárffy levelével ellentétes. Számolható: augusztus 29-től a megtalálásig (október közepéig) körülbelül hat–hét hét telt el, ennyit feküdhetett a tetem a mocsárban.

További lovak a hadjáratban. Brodarics szerint Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János „erre a célra gyors lovakat is rendeltek alájuk, melyeknek a király, ha a szükség úgy hozza, menekülésében hasznát veheti” (316. o.); a Habsburg-ház dicsőségtükre szerint Horváth lovászmester huszonnégy gyors török lóval „soha nem állt a király mellett” (398–399. o.). Kubinyi András szerint éppen a futásra tartalékban tartott lovak hiányoztak a király mellől (742. o.). Az elfoglalt táborban Istvánffy szerint a király káplánja, Szegedi Antal „ráugrik egy királyi lóra, melyet a véletlen hozott oda”, és így menekül (457. o.). A budai királyi istállót a törökök épen hagyták (Brodarics, 322. o.). Az előjelekről szóló történetek (két patkó „magától” leesett a király lováról; az ütközet előtt egy levágott török fejtől megriadt a lova; Velius, Velius-kötet 140–141. o.) történeti értéke csekély.

Összegzés.

• Biztos: a király legkedvesebb lova hirtelen betegségben elhullott Érden, a hadjárat első napján (Brodarics); a halálnál a király lova elbukott vagy elsüllyedt, és ott maradt a patakban (Czettritz-hagyomány); Sárffy „egy ló tetemét” látta a mocsárban.
• Valószínű: az érdi ló azonos Istvánffy fekete paripájával; a Sárffy-féle lótetem a király lova volt (de ezt csak Czettricz feltételezett reakciója és Gyalókay mondja ki).
• Bizonytalan: hogy az érdi vagy a halálnál elveszett ló „fríz” lett volna (Fógel feltevése); hogy Mária királyné lovat ajándékozott volna (csak a lószerszám ismert); hogy a király lovát megsebesítették; az az állítás, hogy a ló sérüléséről vagy a halál pontos módjáról egy 2023-ban „előkerült” 16. századi sziléziai forrás újat mondana (Orovicz Viktor 2023-as dolgozata; a szöveget nem tudtuk kiadványban ellenőrizni).

Az udvar emberei

Fógel József monográfiájának legnagyobb értéke, hogy a számadásokból, oklevelekből és követjelentésekből tisztségenként összegyűjtötte a király környezetében szolgálók nevét. Fraknói Vilmos elsősorban azt vizsgálta, kik és hogyan befolyásolták a királyt. Alább az udvar legfontosabb szereplői következnek, tisztségek szerint csoportosítva. A nevek alakja Fógelét követi, a zárójeles oldalszámok Fógel 1917-es könyvére utalnak, ha más nem szerepel. A † Mohács jel azt mutatja, hogy az illető 1526. augusztus 29-én elesett.

Gyámok és nevelők

Kormányzat: kancellárok és kincstartók

• Szatmári György: 1518-ig kancellár, 1522-től esztergomi érsek, † 1524 (28., 40. o.).
• Szalkai László: egy mátészalkai varga fia. 1504-ben alkincstartó és a királyi gyermekek jószágigazgatója volt, 1516-ban kincstartó, azután kancellár, 1522-ben egri püspök, 1524-ben esztergomi érsek. Brodarics szerint „a dolgokat jószerivel az ő akarata irányította”, Szerémi „varga érsek”-nek gúnyolja. † Mohács (28., 40. o.; Örök Mohács, 303., 374. o.).
• Brodarics István: római követ, 1524-től királyi titkár, 1526 tavaszától kancellár és szerémi püspök. A csatát túlélte; az ő Igaz története a mohácsi csata legfontosabb leírása. Sárffy jelentését neki címezték.
• Kincstartók: Fógel szerint „tíz év alatt kilenczszer változott pénzügyeinek vezetője” (140. o.). Sorrendben: Szalkai László (1516); Várdai Pál és Batthyány Benedek (1518); Báthori András (1521); Thurzó Elek (1522); Várdai Pál és Kisserjéni Ferenc (1523); Thurzó (1525 eleje); Szegi Dóczi János (1525); Szerencsés Imre (1526); Thurzó újra, közvetlenül Mohács előtt; majd a táborban Dóczi János (45–47. o.; C. Tóth 2026, 105. o.).
• Bethlenfalvi Thurzó Elek: 1519-ben titkár, 1521-től főkamarásmester, többször kincstartó, 1524-től tárnokmester; az udvar egyik fő hitelezője (1526 tavaszán 32 000 Ft-ot előlegezett). A király a hadjárat idején visszaküldte Máriához, így túlélte (36. o.; Fraknói 69. o.).
• Szerencsés (Fortunatus) Imre: kikeresztelkedett zsidó bankár, alkincstartó, 1526-ban kincstartó. Nála zálogosították a királyi ezüstöt; 1526. július 20-án, az indulás napján 10 000 Ft kölcsönt adott a királynak (C. Tóth 2026, 96. o.).

Udvari főtisztek

Kamarások

A kamarások alkották a király legszemélyesebb környezetét. Nemesi ifjak és érett udvari emberek egyaránt voltak köztük, a Jagelló-udvar minden országából. Együtt ettek, vadásztak és tornáztak a királlyal, a csatában pedig körülvették. Fógel listájából (51–54. o.) a legfontosabbak:

• Czettricz Ulrich (Fógelnél: Czetricz, Czietricz, Cettrycz Udalrik; 1519-ben: Zettricz). Sziléziai nemes, kamarás és lovászmester. Fógel röviden csak annyit ír róla: „Lajos király holttestének megtalálója” (52. o.). 1519 farsangján Stibicz Zsigmonddal vívott. 1526 tavaszán a király követeként járt a cseh rendeknél, a csatában a király mögött lovagolt, és ő volt halálának fő szemtanúja. Lásd a Czettricz Ulrich szócikket.
• Erdőskereki Aczél (Acél) István. Már II. Ulászló palotása volt (1494), 1504-től királyi kamarás, 1514 végétől Bornemissza János helyetteseként pozsonyi várnagy. 1521-ben királyi tanácsos és pozsonyi harmincados lett. Fógel szerint „benfentes udvari ember; Burgio szerint nagyon cerimoniás” (39. o.). Pozsonyban 1520-ban megvette a Fő téri Altenhaus nevű házat, amelyben Mohács után Mária királyné szállt meg. Sülyi Szent Anna-kápolnájában 1521-ben heti misét alapított Ulászló és Lajos lelkiüdvéért; Csiba Balázs szerint ő „az egyetlen olyan kamarás, aki misealapítványt tett a Jagelló-királyokért”. 1526. augusztus 27-én érkezett a táborba Bornemissza 300 lovasával. Burgio szerint, aki Czettricz elbeszélését továbbította, a vízbe eső király után ugratott, és maga is megfulladt; Brodarics szerint holttestét a királyé közelében találták. Kilenc gyermeke közül három élte túl (Csiba 2024, 655–672. o.).
• Stibicz Zsigmond: kamarás, az 1519-es farsangi vívás Czettricz elleni ellenfele.
• Hardegg János gróf: familiáris; Brodarics szerint a király „legkedvesebbjei közé tartozott” (Örök Mohács, 321. o.).
• Majláth István: kamarás, 1525-ben 23 évesen a királyi konyha sáfárja (125. o.). A csatában Czettricz és Horváth mellett a király mögött lovagolt; túlélte, és később erdélyi vajda lett.
• Ráskay Gáspár: a Vitéz Francesco szépprózai mű szerzője, 1524-ben országos kincstartó, 1526-ban temesi ispán. A csatában a király őrzésére rendelték gyors lovakkal Török Bálinttal és Kállay Jánossal, de Tomori máshová küldte (Örök Mohács, 316., 319. o.).
• Karthágói Hannibál (Cziprusi): 1523-ban konstantinápolyi követ, 1525-ben a perzsa sahhoz szánták; 1526-ban 1300 pápai gyalogost vezetett a táborba (51., 105–106. o.; C. Tóth 2026, 102. o.).
• Pók (Pook) János: kamarás, később a királyné udvarmestere; Mária 1526-ban 4000 Ft-tal tartozott neki (24., 54. o.).
• Csáktörnyai Ernuszt Ferenc: 1526 tavaszán vette feleségül Mária udvarhölgyét, Ungnad Erzsébetet (53. o.).
• Herczeg Miklós: kamarás; a csata után ő hozta Szulejmán üzenetét, amely szerint a szultán a királyt élőnek hitte és békét ajánlott (Örök Mohács, 179–180. o.).
• Rothkyrger Menyhért: a királyi versenylovak felügyelője (137. o.).
• További kamarások: Guti Ország Ferenc († Mohács), Korlátkövi Antal és Zsigmond, Szentgyörgyi és Bazini Farkas gróf, Bebek Imre, Buzlai Farkas, Móré György, Batthyány János és Boldizsár, Istvánffy János, Czobor Gáspár, Pempflinger Kristóf, valamint számos cseh, morva és lengyel nemes (Lezeczki, Kossaczki, Minóczki, Pruskóczki).

Kórógyi Péter étekfogó alakja jelzi az udvar durva tréfáit. Istvánffy nyomán Fraknói így írja le: „a királynak egyik udvarnoka, Korogi Péter ismeretes volt arról, hogy gyomra példátlan emésztési képességgel dicsekszik. Az ifjú király nagy mulatságot talált abban, hogy próbára tegye. Gyakran élő egereket, levágott macskafarkakat és az utczákon talált kutyák rothadó tetemeit etette meg vele” (Fraknói 8. o.). Fógel a hasonló tréfákat inkább Brandenburgi Györgynek tulajdonítja (108. o.).

Titkárok és a kancellária

A titkárok között volt Balbi Jeromos, Piso Jakab, Gibárti Kesserű Mihály, Csulai Móré Fülöp († Mohács), a dalmát Statilio János, Paksi Balázs († Mohács), Nádasdy Tamás, Batthyány Orbán, Bebek Imre, Macedóniai László és Oláh Miklós. A cseh ügyeket Wenzel doktor olmützi prépost, Sapka (Ziabka) György és Václav z Velhartic, a morva és sziléziai ügyeket a sziléziai Georg von Logau intézte (41–45. o.; Fraknói 31–32. o.). Az udvar legsötétebb epizódja Aczél Ferenc királyi titkár és pozsonyi kanonok meggyilkolása 1523. május 17-én: Fógel szerint Báthori István nádor fojtatta meg, mert neki tulajdonította, hogy 1523-ban elvesztette a nádorságot (42. o.; Csiba 2024, 665. o.).

Egyházi emberek

• Albert mester, a királyi kápolna vezetője, 4–5 káplánnal.
• Szegedi Antal ferences, a király gyóntatója és prédikátora, akinek valódi befolyása volt a királyra; Mohácsnál megsebesült, „s sokáig érezte” sebeit (65. o.; Fraknói 32–33. o.).
• Szerémi György udvari káplán: a hadjáratban a király holmiját őrizte, és megsebesült (65. o.). Későbbi emlékiratai a király legellenségesebb forrásai; ő terjesztette a dunaszekcsői gyilkosság történetét, amelyet a kutatás megcáfolt (Gyalókay 1926, 246–254. o.; Örök Mohács, 832–834. o.).

Az udvar külföldi megfigyelői

Az udvarról szóló ismereteink nagy része a követek jelentéseiből származik (Fraknói 64–66. o.):

Akik Mohácsnál elestek, és akik túlélték

Az udvar vezető rétege szinte teljesen elpusztult a csatában. Elesett mindkét főudvarmester (Korlátkövi Péter, Trepka András), a kamarások kapitánya (Tarczai Miklós), Aczél István, Drágffy János, Balassa Ferenc, Guti Ország Ferenc, Perényi Gábor, Szalkai László érsek, a titkárok közül Csulai Móré Fülöp és Paksi Balázs, a királyi kápolna két káplánja, sőt Gondos Illés szakács is, aki „ott veszett el Lajossal együtt” (125. o.). Túlélte a csatát Czettricz Ulrich, Majláth István, Horváth Gáspár, Brodarics István, Batthyány Ferenc, Csulai Móré László, Szegedi Antal és Szerémi György. Thurzó Elek, Macedóniai László és Szalaházi Tamás azért maradt életben, mert a király visszaküldte őket Máriához (29–31., 36., 42. o.).

Személyisége

A kortárs források egybehangzóan jóindulatú, szívélyes, bőkezű fiatalembernek írják le Lajost, aki magas, jó testű és kiváló lovas volt. Ugyanezek a források az akaraterejét és a kitartását hiányolják.

• Velencei követek. Bon 1519-ben „nagy termetű, jó testű, arca kellemes, de nem szép” ifjúnak írta le. Orio, Massaro és Guidoto egybehangzóan „angyali jóságú”, „kimondhatatlanul kegyes” királyról írt (Fraknói 3., 6. o.). Orio szerint viszont az állam ügyeihez nem ért, „vive come una bestia”, vagyis gondolkodás nélkül, a pillanatnak él. Massaro szerint „soha nem töri a fejét semmin”, mintha a dolgok nem rá tartoznának (Fraknói 8. o.). Orio azt is feljegyezte, hogy a király nagyon szereti feleségét, és „nem ismer más asszonyt” (Fraknói 16. o.).
• Zsigmond lengyel király 1520-ban írt intő levelében arra kérte unokaöccsét, hogy ünnepnapokon ne vadásszon, ne egyék mise előtt, a vadászkutyákat ne engedje be a szobába és az asztalhoz, kerülje a dőzsölést, ne járjon gyakran fürdőbe, és kerülje a könnyű erkölcsű emberek társaságát. Nehogy „inkább fejedelem képét, mint magát a fejedelmet” mutassa (Fraknói 7–8. o.).
• Andrea da Borgo császári követ 1523-ban Szydłowieckinek azt mondta, hogy Lajos „jó lelkű és tiszta életű, nem zsarnok és nem is parázna” (Fraknói 20. o.).
• Burgio pápai követ 1526-ban a legkeményebb ítéleteket írta. Június 19-én: „A király Őfelsége nem beszél a veszedelemről … Mindennap délig alszik … Senki sem fél tőle, senki sem tiszteli.” Június 30-án: „gondatlan ifjú, kinek egy fillérje sincsen”. Május 9-én: „úgy tologatják ide-oda, mintha sakkfigura volna” (Örök Mohács, 60., 74., 81. o.).
• Brodarics István a király halála után így írt: „Csinos ifjú volt Lajos, a vele egyívásúaknál nemesebb testalkatú, természetének páratlan jóságával … annyira jeles, hogy ha érettebb kort érhet meg, őbenne kétségtelenül messze a legjobb és legkiválóbb fejedelmet tudhattuk volna magunkénak”; „őszinte, állhatatos és a rábízott titoknak biztos őrzője” (Örök Mohács, 302. o.).

Lajos kedvelte a zenét, játszott lanton és énekelt. Guidoto szerint kézműves munkát és faragványokat is szívesen készített (Fraknói 5. o.). Bőkezűsége közismert volt: „Mindent elajándékozott … A ki valamit megkivánt … maga irta meg az adománylevelet, és bemutatta a királynak, ki megfontolás nélkül irta alá” (Fraknói 17. o.). Vallásos volt, különösen tisztelte Remete Szent Pál ereklyéit. Társaságában Fraknói szerint „Léha ifjak voltak társai és barátai”; vadászkutyái a fogadótermekben feküdtek és az asztalánál ettek, órákat töltött fürdőben és lakomán (Fraknói 7. o.). A Kórógyi Péterrel űzött tréfákról az Udvar emberei fejezet szól. Helyzetét jól mutatja Burgio 1526. március 27-i feljegyzése: a király bevallotta neki, „hogy jobban fél ezektől a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól”, vagyis saját főuraitól (Örök Mohács, 41. o.).

A történetírás képe Lajosról sokáig negatív volt. Ezt Szerémi György ellenséges emlékiratai, Paolo Giovio (Iovius) „gyenge és tompa eszű” királyról szóló ítélete és a Dubraviusra visszamenő „idő előtt”-toposz táplálta, valamint az, hogy a Mohács utáni polémiában minden párt a király környezetét tette felelőssé. Fraknói már 1878-ban hangsúlyozta, hogy a király helyzetét elsősorban a pénzügyi csőd és a főurak önzése határozta meg. Fógel ezt a számadásokkal is alátámasztotta. A közel kortárs források közül Oláh Miklós írta 1530-ban, hogy Lajos „éjjel-nappal” a török elleni készülődésen gondolkodott, Istvánffy pedig „kiváló jellemű és tehetségű” fejedelemnek nevezte, akit „az ellenségnek odavetettek” (Örök Mohács, 346–347., 459. o.). A Kubinyi András nyomán haladó újabb kutatás Fodor Pál szerint kimutatta, hogy a Jagellók magyar állama „semmivel sem volt »rosszabb« a többinél” (Örök Mohács, 7. o.). Botlik Richárd a „nyegle, uralkodásra képtelen ifjú, aki még lovagolni sem tudott” képével szemben a sportos, jól lovagló és vadászó király képét állítja, aki a csatában elfáradva, talán megsebesülve nem tudott átugratni a megáradt patakon (Botlik, 11. o.).

Törvénytelen fia? Wass Angelita és Wass János

Az újabb irodalom szerint Lajosnak lehetett egy természetes fia is. Anyja Wass Angelita (Angelitha Wass) volt, Candale-i Anna királyné komornája, aki az összefoglalók szerint valószínűleg a királynéval érkezett a magyar udvarba. Angelita később férjhez ment (egy Ethey nevű férfihoz), majd özvegyen élt Pozsonyban, ahol I. Ferdinándtól évi 32 forint életjáradékot kapott.

A fiú, Wass János (kb. 1520–21-ben született Budán, 1580 után még élt), a pozsonyi kamarai iratokban „János Wass” vagy „János Lanthos” néven szerepel; a második név foglalkozására (lantos) utalhat. Magát „hercegnek” nevezte, hivatalosan azonban soha nem ismerték el Lajos fiának, és törvényesítve sem lett. A bécsi udvar I. Ferdinánd, majd I. Miksa alatt mégis rendszeresen támogatta „II. Lajos természetes fiaként”.

A támogatás legjobban dokumentált eleme Ferdinánd pozsonyi adománylevele, amelyet a mohacsi-csata.hu összefoglalója 1552. március 20-ra datál (a hellomagyar.hu cikke 1550-et ír; az évszámot az eredeti oklevélnél, Tardy Lajos 1986-os közlésében kell ellenőrizni). Az oklevél egy pozsonyi házat (a forrás szerint „Edelhof”-nak nevezett polgárházat) és hozzá tartozó szőlőt adott Wass Jánosnak, és a házat és a szőlőt mentesítette az adók, a hadiadó, a kamarahaszna-adó és a kilenced alól „mindörökre”. Az oklevél azt is rögzíti, hogy János magát „Lajos király fiának gondolja és mondja magát”; vagyis az udvar maga sem tényként, hanem János állításaként kezelte a származását. Ferdinánd Jánosnak és édesanyjának is folyósított rendszeres ellátást: Angelita évi 32 forint életjáradékot kapott; az angol Wikipédia szerint János is „rendszeres segélyt” kapott az udvartól. Hogy ez a segély pontosan havi összeg volt-e, és élete végéig járt-e, azt az általam elérhető összefoglalók nem rögzítik; az eredeti kamarai tételek még azonosítandók. Miksa 1573-ban húsz rajnai aranyforintot utaltatott ki neki, miután segélyt kért, 1568-ban pedig János lányának esküvőjére egy hordó bort és tíz forintot adott. 1577-re a család elszegényedett; a hagyomány szerint lánya húsz gyermeket szült. A protestáns Bornemissza Péter gúnyosan említi: „egy bolyokás Posonba Lajos király fia”.

Mit mutat a támogatás, és mit nem? Két dolog együtt beszédes. Egyrészt az udvar éveken, két uralkodón át fizetett és adót engedett el egy emberért, akiről tudta, hogy csak önmagát mondja Lajos fiának. Egy puszta imposztort, akit a kamara könnyen leleplezhetett volna, nem valószínű, hogy így tartottak volna el; a támogatás azt sugallja, hogy a bécsi udvarban hihetőnek vagy legalábbis méltányolhatónak tartották a történetet, vagy a Wass család (Angelita) szolgálatait akarták ezzel honorálni. Másrészt a támogatás mértéke szerény maradt: az általam ismert összefoglalók egyike sem említ nemességadást, hivatalt vagy birtokot, és az oklevél csak János önmeghatározását idézi, a származást nem mondja ki. A ház adómentessége pénzben mérhető kegy, a nemesítés viszont azt jelentette volna, hogy a király elismeri a leszármazást, és ezzel a Jagelló-örökség kérdését is megnyitja. Az udvar tehát látszólag gondoskodott róla, de a származását nem erősítette meg. Ez a következtetés a források fenti adataiból levont értelmezés (a szerzőé), nem kamarai iratban kimondott indok; a Wass–Lajos kapcsolat valódiságát sem bizonyítja.

Mit tudunk biztosan? Azt, hogy Pozsonyban élt egy Wass János nevű ember, akit az udvar Lajos természetes fiának tartott és támogatott; ezt a szakirodalom a kamarai iratokra alapozza (Takáts Sándor: II. Lajos király természetes fia, Századok 1903, 183–185.; Kubinyi András: Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban, História 21 [1999], 20–22. – az angol Wikipédia hivatkozása szerint). Hogy valóban Lajos fia volt-e, nem tudjuk: apasági bizonyíték nincs. Egyszerű számítás: ha a c. 1520–21-es születési év helytáll, Lajos (szül. 1506. július) a fogantatáskor tizennégy éves lett volna. A kapcsolat így nem lehetetlen, de nem igazolt. Az itt közölt adatok másodlagos összefoglalókból (magyar és angol Wikipédia, hellomagyar.hu, mohacsi-csata.hu, Orovicz) valók; Az évszámok és összegek fenntartással kezelendők, mert Takáts és Kubinyi eredeti szövegét és a pozsonyi kamarai iratokat az oldal nem idézi.

A török háború és Mohács

Nándorfehérvár eleste (1521)

I. Szulejmán szultán 1520-ban lépett trónra. Békeajánlatát a magyar udvar nem fogadta, a követét (Behrám csáuszt) visszatartották. 1521 nyarán a szultán Szabács és Nándorfehérvár ellen vonult. A felmentő sereg nem gyűlt össze időben, és Nándorfehérvár 1521. augusztus 29-én elesett. Ezzel a déli végvárrendszer kulcsa elveszett. A következő években Tomori Pál kalocsai érsek, a déli végek kapitánya, csekély pénzből tartotta a határt; 1523-ban Ferdinánd és V. Károly, 1524–1525-ben a pápa (Campeggio és Burgio követek útján) küldött kisebb segélyeket.

Az 1526-os hadjárat

Szulejmán 1526. április 23-án indult el Isztambulból. Magyarországon a készülődés lassan haladt. Az április 24-i budai országgyűlésen a király és a rendek egymásra hárították a felelősséget; Werbőczyt megfosztották a nádorságtól. Burgio szerint „az urak a királyt hibáztatják … a király az urakat vádolja, hogy … minden birtokát, jövedelmét nekik adományozta el” (Örök Mohács, 42., 58–60. o.). A király VII. Kelemen pápához írt levélben kért segítséget: „Zuhanunk, zuhanunk, Szentatyám, hacsak az Isten és Szentséged mihamarabb meg nem segít” (uo. 51. o.). Május 30-án döntöttek a hadba vonulásról, június 1-jén a király Tolna gyülekezőhelyre, július 2-ára hívta hadba az országot. Június 5-én a tanácsban felajánlotta, hogy életét is kockára teszi; az egyházi ezüst felét lefoglalták (uo. 65–72. o.). Czettricz Ulrichot a király május 20-án és június elején küldte Csehországba, hogy a cseh rendeket segélyhad megszavazására bírja (Czettritz 1907).

A király levelei 1526-ban: esdeklés és elszántság

Az Örök Mohács forrásgyűjteménye a király 1526-os levelei közül tizenötöt közöl (37–122. o.). Ezek kancelláriai iratok vagy azok átiratai, magyar fordításban; egyedül a Gritti dózsénak írt márciusi levél ismert csak Sanudo naplójának olasz–latin átiratából. A hang három szakaszra oszlik: tavasszal a külföldi uralkodókhoz írt, esdeklő segélykérések; nyár elején a hadba hívó, elszánt parancsok és a hadipénz előteremtése; augusztusban a Batthyány bánnak címzett, egyre sürgetőbb mozgósító levelek. Az alábbi táblázat mindet felsorolja (a kulcsmondatok az Örök Mohács fordításából valók).

Esdeklés. A külföldi uralkodóknak írt levelek egyetlen kérést ismételnek: pénzt a gyalogság fogadására, és időben. A pápának írt ápr. 13-i levél a legnyersebb („Zuhanunk, zuhanunk”), a Grittinek júniusban írt levél pedig a késedelem következményét is megmondja: ha a segítség akkor érkezik, amikor a török már az ország belsejében jár, hiába jön. A király augusztus 5-én Burgiótól is pénzt és puskaport kért; a követ szerint „a szerencsétlen király azt írta nekem, hogy ha egy kevés pénz még van nálam, küldjem el neki” (aug. 6., 108. o.), egy másik jelentése szerint pedig a király futárral, „nagy titokban” közölte vele „menekülési tervét”, és kérte, hogy ajánlja a pápának, „mert már nincs más reménye” (105. o.; a pontos dátum nincs rögzítve).

Elszántság. A hazai levelek hangja más: itt a király nem kér, hanem parancsol, számol, mozgósít (a jobbágyok fele, majd minden jobbágy fejenként; az egyházi ezüst fele; 10 000 forint hadi kölcsön). A legerősebb elszánt kijelentések azonban nem levelekben, hanem a követek és Brodarics beszámolóiban maradtak fenn: Burgio szerint a király június 5-én a tanácsban felajánlotta, hogy „kivonul az ellenség elé ő is, hogy kész kockára tenni mindenét, még életét is” (68. o.), augusztus 19-én pedig „kész élni-halni nemeseivel” (118. o.); Brodarics a tolnai tanácsülésről idézi: „holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak” (311. o.).

Hiányzó levelek. Burgio (70. o.) és Brodarics (309. o.) szerint a király írt Szapolyai János erdélyi vajdának, hogy minden késedelem nélkül jöjjön, és hűtlenség terhe alatt parancsolt neki; C. Tóth Norbert szerint viszont „egyetlen királyi levelet sem ismerünk, amely Szapolyai Jánoshoz, Tomori Pál főkapitányhoz vagy Frangepán Kristófhoz szólna” (C. Tóth 2026, 107. o.). A kettő összefér: a levelek elmentek, a szövegük elveszett. Az augusztus 25-i levél maga is utal egy korábbi, ugyanaznapi levélre („Ma már írtunk egyszer nektek”), amely szintén nem maradt fenn. Ismert még egy augusztus 22-i regeszta Selmecbánya városához (a Fugger-hitelek visszafizetéséről; C. Tóth 109. o.): a király az utolsó napokban pénzügyi ügyeket is intézett. Az augusztus 25-i mohácsi levél a legkésőbbi hiteles királyi irat; a csatáig hátralévő négy napból egyetlen hiteles levelet sem ismerünk. A vajda késésének vitájáról lásd alább.

Az „utolsó éjszaka” levele: Sandoval V. Károlyhoz (1526. augusztus 27.)

Prudencio de Sandoval bencés szerzetes, pamplonai püspök V. Károly-életrajza (1604) közli a király állítólagos utolsó levelét a császárhoz, „A mohácsi táborból, 1526. augusztus 27-én” keltezéssel (magyarul: Ferdinándy Mihály és Zeidler Miklós fordítása, Mohács, 2006, 451–453.; Örök Mohács, 541–543. o.). Az Örök Mohács „II. Lajos fiktív leveleként” közli, és a szerkesztői jegyzet szerint a hitelességről „megoszlanak a vélemények”. Néhány kulcsmondata:

• „Nincs már emberünk az ellenálláshoz … embereink nagyobb része már halott vagy fogoly, s a maradék annyira sebesült és erőtlen, hogy személyemet holnap inkább a kétségbeesés, semmint orvosolhatás reménykedése küldi a csatába.”
• „A prépostokat is számítván tizenkét méltósága vesztett főpap van a kíséretünkben, akik most eljöttek, hogy együtt haljanak meg velünk.”
• „Nélkülözzük a keresztény fejedelmek és királyok segítségét, s megfeledkezett rólunk a dicsőséges Király [Krisztus] is, s meglátjuk, ki lesz az első a szép halálban, mely holnap vár reánk.”
• „Lévén pedig ez az írás az utolsó bötű, amit még Felségednek írhatok …”
• Ha a szultán „holnap a mi halálunk árán győz”, seregeit „Olaszország telt zsákjaira” és „Velence meg Szicília szigeteire” uszítja, ezért a császár siessen a megmaradt segítségére.

Hiteles lehet-e? Az alábbi mérlegelés a szócikk szerzőjének saját következtetése, nem forráskritikai megállapítás.

• Ellene szól: a levél csak 1604-ből, egy spanyol krónikából ismert, egy évszázad harmadával a csata után; kancelláriai példányáról, más tanújáról a kötet nem tud. A király 1526-os, kötetben közölt tizenöt levele között nincs V. Károlynak címzett. A „holnapi nap” a keltezés (augusztus 27.) szerint augusztus 28. volna, a csata viszont augusztus 29-én volt (ez keltezési vagy másolási hiba is lehet, ezért önmagában nem perdöntő). A hang is más: az augusztus 25-i hiteles levél gyakorlatias és határozott („csak rátok várunk még”), a Sandoval-levél vértanúi retorika („az első a szép halálban”), amely a későbbi irodalmi Lajos-képhez illik.
• Mellette szól: tartalma nem ellenkezik a helyzettel. A király tavasszal valóban könyörgött a keresztény fejedelmeknek, a Gritti-levelek ugyanezt a félelmet fogalmazzák meg Velencéről és Itáliáról, és Burgio szerint augusztusban a király kétségbeesett üzeneteket küldött. Sandoval krónikája sok valódi iratot őriz, ezért elképzelhető, hogy a szöveg egy valódi segélykérés kidolgozott, megszépített változata.
• Mérleg: a levelet a király saját szavaiként idézni nem lehet. Leginkább a mohácsi vész Habsburg-oldali emlékezetének és a „keresztény Európa védőbástyája” toposznak a terméke; legfeljebb valódi segélykérésekre épült.

A király utolsó útja

A király 1526. július 20-án indult el Budáról (Brodarics július 24-ét ír). Burgio szerint „teljes fegyverzetben, felette aranyszín szövetpalásttal” lovagolt ki, a lószerszám a királyné ajándéka volt, és a Szent Zsigmond-templom főoltáránál imádkozott. Kíséretében mintegy 600 cseh–morva–sziléziai gyalogos, 2500 könnyűlovas, 600 vértes és ötven német gyalogos testőr volt (Örök Mohács, 92–94. o.; C. Tóth 2026, 96. o.). Az útvonalat C. Tóth Norbert rekonstruálta az oklevelek keltési helyei alapján:

Forrás: C. Tóth Norbert: II. Lajos király utolsó útja, 2026, 96–111. o.

A király tolnai kifakadását Brodarics örökítette meg: „Személyemet és fejemet azért hoztam e veszedelembe … holnap … személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak” (Örök Mohács, 311. o.). Július 27-én Pétervárad elesett, a török sereg Eszeknél átkelt a Dráván. Bátán a király Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt nevezte ki fővezérnek. Augusztus 25-én Mohácsról saját kezével írta Batthyánynak: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan. Úgy siessetek, hogy holnap hajnalban már itt legyetek” (uo. 122. o.). Szapolyai János erdélyi vajda serege és a cseh segélyhad nem ért oda a csatára.

Szapolyai „késése”

Hogy Szapolyai János erdélyi vajda serege miért nem ért Mohácsra a csatára, a Habsburg-párti elbeszélések állandó témája volt (Brodarics az erdélyi sereg késését és a király sürgető leveleit a hadjárat fordulópontjai között tárgyalja; lásd a Brodarics-lapot). B. Szabó János 2022-es tanulmánya (A legnépszerűbb „Mohács-hoax”: Szapolyai vajda „késéséről”, 65–72. o.) szerint a kérdésről írni mindvégig azt jelentette, hogy a szerző elfogadja vagy elutasítja a dinasztia értelmiségi kiszolgálói által már az 1520-as években megfogalmazott álláspontot. A tanulmány szerint a szakmai álláspont ma az, hogy a vajda a sereggel szándékosan nem késhetett el, mert a sereg nem állt össze ehhez a kellő időben.

• A források. Az állítás alapja az a levélanyag, amelyet a vajda a mozgósítás idején egyes szász városoknak írt, és amelyet Neumann Tibor adott közre a Szapolyai-oklevéltárban. (A tanulmány szövege 2019-es kiadást említ, az 1. lábjegyzet a Szapolyai család oklevéltára I. Levelek és oklevelek 1458–1526 kötetét, Budapest 2012, hivatkozza; a nyomtatott szövegben „száz városok” áll, a 4. lábjegyzet viszont a szász városok anyagáról szól.) B. Szabó szerint az erdélyi mozgósítás forrásanyagának teljes feldolgozása még csak most van napirenden. A levelek keltezését és számát a tanulmány nem közli.
• A hagyomány. A tanulmány szerint a képet a 19. századi történetírás rögzítette. Jászay Pál (1846) a bécsi udvari titkos levéltár anyagára támaszkodott, és R. Várkonyi Ágnes szavával Szapolyai ellen „mindent felhasznál”; Horváth Mihály inkább az arisztokráciát tette felelőssé; Ortvay Tivadar (A mohácsi csata, 1910) szerint Szapolyai „vesztegmaradása” a történetírás ítélőszéke előtt nem találhat mentséget. B. Szabó mindezt a dinasztikus legitimáció hagyományával kapcsolja össze, amelyben a Jagelló-kor a Habsburg-uralom előtti negatív háttér.
• Ortvay számítása. Ortvay (30–31. o.) szerint Szapolyai, ha a hadparancs megérkezése után augusztus 2-án elindul harckész seregével, 13 napi menetelés és ötnapi pihenő után augusztus 20-ra Mohácsra érhetett volna. B. Szabó szerint a „királyi parancsmizéria” ebben az okoskodásban lényegtelen, és a vajdának Erdélyben sem volt könnyebb dolga, mint a királynak Magyarországon.
• Gyalókay Jenő 1926-os érvelése. Gyalókay volt az első katona-hadtörténész, aki a kérdést politikai teher nélkül vizsgálta. Három megállapítása: (1) Szapolyai nem marasztalható el azért, mert a harmadik parancsra nem indult el azonnal, hanem a negyediket várta; (2) ha csupán lovashadról lett volna szó, valószínűleg idejében a királyhoz érhetett volna, feltéve, hogy serege a parancs érkezésekor már indulásra kész volt; (3) vegyes haddal csak akkor nem késett volna el, ha legkésőbb július 27-én elindul Erdélyből, vagyis még azelőtt, hogy a negyedik parancs odaérhetett volna. Szerinte a vajda azért kínálkozott bűnbaknak, mert elmaradását gonosz szándékra vezették vissza, és elhitették, hogy „40 000 fős” seregével elhódíthatta volna a diadalt a szultántól; szándékos késéssel csak akkor volna igazságos vádolni, ha a függő kérdésekre is határozott választ lehetne adni. A felelősséget Gyalókay azokra hárítja, akik a csata megvívását sürgették, bár tudták, hogy a segédcsapatok még távol vannak.
• A tanulmány következtetése. Amit a helyzetből logikai úton ki lehetett következtetni, azt az oklevélközlés B. Szabó szerint megerősíti: az „erdélyi sereg” – bármekkora volt is – nem volt időben indulásra készen ahhoz, hogy a csata előtt Mohácshoz érjen.

A kérdés két részre bomlik. Hogy a sereg nem állt készen, azt a tanulmány szerint a közzétett levelek adják; ezek ellenőrzéséhez a levelek keltezése és száma kellene. Hogy a király parancsai mikor érkeztek Erdélybe, a tanulmányból nem derül ki, a levelek szövege pedig elveszett (lásd fent a „Hiányzó levelek” bekezdést): Burgio és Brodarics említi a hűtlenség terhe alatt kiadott sürgetést, Szapolyai augusztus eleji üzenetét (Basy György útján) pedig C. Tóth Norbert útvonal-rekonstrukciója említi. A gyilkossági gyanú, amely Szapolyaihoz vagy testvéréhez kötődik, külön kérdés (Sanudo-lap).

A csata (1526. augusztus 29.)

A mohácsi síkságon mintegy 25–30 000 fős magyar sereg állt szemben a jelentősen nagyobb oszmán hadsereggel. A csata délután kezdődött és alig két óráig tartott. A magyar lovasság első rohamát kezdeti siker követte, a második roham, amelyben a király is részt vett, a janicsárok és a tüzérség tüzében összeomlott. Elesett Tomori, Szapolyai György, hét főpap, számos főúr és a gyalogság nagy része.

Lajos lóháton indult a csatába, sisakban és páncélban (lovairól lásd az udvarról szóló fejezet „A király lovai” szakaszát). Brodarics szerint amikor feltette a sisakot, „arcát sápadtság öntötte el”. A hadrendben előtte Tarczai Miklós, a két udvarmester (Korlátkövi Péter és Trepka András) és Slyk István lovagolt, mögötte „Czettritz, Mayláth és Horváth királyi lovászmester”. A zászlót Drágffy János vitte (Örök Mohács, 317., 319. o.). A király védelmére rendelt Ráskay Gáspárt Tomori elküldte, „a király pedig nem tiltakozik ennek utasítása ellen”. Kubinyi András szerint ezért „hiányzott Lajos király mellől testőrsége … aminek következménye a király halála lett” (uo. 319., 742. o.). Mellette maradt viszont Aczél István, aki augusztus 27-én érkezett Bornemissza 300 lovasával. Botlik szerint legalább 500 lovas lehetett a király körül (Botlik, 26. o.). Amikor a hadrend összeomlott, a király kíséretével észak felé, Buda irányába menekült.

A csata előtt a magyar táborban vita folyt arról, vívjanak-e csatát, vagy várjanak az erősítésre. Ezt Sanudónál négy egymástól különböző levél írja le (a papok és a világiak viszálya; a nemesek nem akartak külföldi segítséget; Frangepán Kristóf várakozásra intő üzenete; Jožefić Ferenc beszéde), mindegyik más-más indítékot nevez meg: Sanudo-oldal, 4. szakasz.

A csata az angol nyelvű kézikönyvekben

A New Cambridge Modern History II. kötetében V. J. Parry az oszmán oldalról írja le a hadjáratot. Szulejmán szerinte 1526 áprilisában indult, és augusztus végén kelt át a Dráván Eszék mellett; a magyar vezetés nem próbálta tartani a Dráva vonalát, és a budai védekezést sem vállalta, a mezei csata mellett pedig még Szapolyai emberei, a horvát hadak és a Csehországból hívott csapatok megérkezése előtt döntött (Parry 1990, 572). Az oszmán menetrend élén a szendrői határvédők haladtak, utánuk a rumélai, majd az anatóliai szpáhik, a sereg közepén a szultán a janicsárokkal és a háznépi lovassággal, a hátvédben a boszniaiak. A magyar nehézlovasság első rohama a rumélaiakat az anatóliaiakra vetette, majd megtorpant, amikor a bosnyák és a szendrői bégek a jobb szárnyába érkeztek; a második rohamot a király vezette, ez átvágott az anatóliai szpáhikon és a janicsárok, valamint a szultán körül felállított ágyúk elé ért (uo. 572–573). Parry szerint a király és a nemesek többsége a mezőn esett el vagy a folyó menti mocsarakban fulladt meg; Szulejmán szeptember 10-én érkezett Budára, az akindzsik Győr és Komárom irányában pusztítottak (uo. 573).

J. R. Hale a hadművészetről szóló fejezetben megjegyzi, hogy az oszmánok a lovassági vonalak közötti, hátsó tüzérségi tartalékot Mohácsnál éppúgy eredményesen alkalmazták, mint 1514-ben Csaldirannál, a nyugati hadseregek azonban nem vették át (Hale 1990, 557). R. R. Betts a következményeket vázolja: Ferdinánd és Szapolyai kettős királyságát, a mintegy húsz évig tartó polgárháborút és az oszmán betöréseket, amelyek 1541-től a budai pasalik létrejöttéhez vezettek (Betts 1990, 208–209).

János Bak a New Cambridge Medieval History VII. kötetében 1521-ről azt írja, hogy a királyi sereg túl kicsi volt és túl későn ért Nándorfehérvár felmentésére, a király pedig előzőleg megmagyarázhatatlanul elutasította a fegyverszünet megújítását; Mohácsról pedig, hogy a király, a bárók többsége, csaknem valamennyi főpap, valamint nemesek és katonák tízezrei haltak meg (Bak 1998, 726). Ugyanott említi a Perjés Géza (1989) nevéhez fűződő vitát arról, hogy a királyság választhatott-e volna más politikát (uo., 5. jegyzet).

Az Oxford Illustrated History of the Crusades két fejezete a török háborút a keresztes mozgalom szempontjából tárgyalja. Robert Irwin Szulejmán sikerei közé sorolja Nándorfehérvár (1521), Rodosz (1522) és a mohácsi csata (1526) megnyerését, valamint a magyar királyság megsemmisítését, és megjegyzi, hogy a szultán propagandistái inkább a szafavida Irán elleni dzsihádot hangsúlyozták, mint a kereszténység elleni szent háborút (Irwin 1995, 256). Norman Housley Nándorfehérvárt „Magyarország kulcsának” és a török újabb előrenyomulása fő akadályának nevezi, amelyet a törökök 1521-ben bevettek (Housley 1995, 286); V. Károly kötelezettségei között a magyar segítségnyújtás szerepelt, 1526 után pedig a birodalom védelme (287); Erasmus törökellenes háborút szorgalmazó 1530-as iratát Housley Magyarország feldarabolásának idejére és a bécsi ostrom közvetlen utóhatására teszi (290).

Az átkelés időpontját illetően a kézikönyv („late August”, Parry 1990, 572) megfogalmazása eltér a fenti hadjárat-leírástól, amely a Dráva-átkelést Pétervárad 1526. július 27-i elestével egy mondatban említi. Az elesett főpapok száma Bettsnél hét a királyság 16 főpapjából (Betts 1990, 209), Baknál csaknem valamennyi; lásd az 1526-os főpapokról és főurakról szóló cikket.

Halála

A király 1526. augusztus 29-én (a Gergely-naptár szerint szeptember 8-án) a csatából menekülve, vízben halt meg, Mohácstól északra. A halál pillanatáról nincs közvetlen, hiteles, kortárs feljegyzés: minden részlet közvetve Czettricz Ulrich kamarás elbeszélésére vezethető vissza, aki a király mellett volt, és túlélte a balesetet. Czettricz augusztus 31-én, Neszmélynél a Duna mentén nyugatra vonuló királynénak számolt be a történtekről (Gyalókay 1926, 246–254. o.; Örök Mohács, 832–834. o.; Pap–Gyenizse–Kitanics–Szalai 2020, 73–109. o.). Az alábbiakban külön választjuk, mit mondanak a kortárs források, mi a későbbi hozzátoldás, és mi a vitatott.

Amiben a kortársak egyeznek. A szeptemberi–októberi híradások túlnyomó többsége szerint a király menekülés közben vízbe, mocsárba vagy árokba került, és ott fulladt meg, páncélban, lovával együtt. A víz neve szerzőnként más: a Duna egy kicsi ágacskája (Burgio), a Duna valami mély kiöntése (Thurzó), a Duna kiöntése alkotta tó (Cuspinianus), „a Duna egyik mellékága” (egy cseh úr levele), egyszerűen mocsár (Fazio, Michiel, Boemo, Jožefić) vagy „Pécshez közeli mocsaras vidék” (Barcello). A vízállásról több forrás is szól: a cseh úr szerint „a víz nagyon megáradt” (Örök Mohács, 210. o.), Brodarics szerint a vidék „a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt” (320. o.), Cuspinianus a Duna „kiöntéséről” ír (Nekünk, 205. o.).

A legfontosabb beszámolók (az Örök Mohács oldalszámaival, ha más nem szerepel):

• Burgio pápai követ, Pozsony, szeptember 5. (131. o.): a Duna egy kicsi ágacskájához értek; „a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, Őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt abba a patakba”. Aczél István utánaugrott, és ő is megfulladt. Ez az első ismert, Czettriczre visszamenő változat. Sanudo a levelet szó szerint lemásolta (Diarii XLII, 637–639. hasáb; a szöveg és a fordítás). A levél a kamarás nevét nem közli, és a király lovát sebesültnek mondja; az Örök Mohács fordítása ezt a részletet másképp adja.
• Weissenfelder, szeptember 14. (149. o.): Czettricz előtte ugratott egy árokba, és átjutott; a király lova felbukott, és a király a ló alatt feküdt. Czettricz leugrott, a király hóna alá nyúlt, felemelte a fejét, kinyitotta a sisakját, de már halott volt; kihúzni nem tudta.
• Švihovský, szeptember 16. (154. o.): „Czettritz úr ugratott bele elsőként a folyóba, nyomban utána a király”, de a király ménje a hátán a királlyal belezuhant; Czettritz kiúszott, a királyt és lovát többé nem látta.
• Fazio di Savoia, szeptember 17. (155. o.): a király mocsárba ugratott, a ló nyakig elmerült; kiemelték, másik lóra ültették, de az is elsüllyedt. Ez eltér Czettricz előadásától.
• Thurzó Elek, Pozsony, szeptember 29. (Nekünk, 190. o.): a király „a csatában súlyos sebet kapott hátaslovával, harmadmagával igyekezvén elmenekülni … lovastul belecsúszott a Duna valami mély kiöntésébe”.
• Ismeretlen jelentés Wolseynek, Köln, október 6. (Nekünk, 192. o.): a király „egy mocsárba vagy egy árokba esett a lovával együtt”, olyan hevesen kapálózott, hogy a mellette lovagló nem tudott segíteni neki.
• Szapolyai János, Székesfehérvár, november 11. (Nekünk, 199. o.): a holttestet „az iszapból – a már kiszáradt örvényből, melybe vigyázatlanul beleesett” – ásták ki.
• Antonio Boemo velencei kém, 1526. november 12. (202. o.; Sanudo, XLIII 225–228. hasáb): a király „Batta” nevű helyen akart átgázolni egy mocsáron, „ahogy Czettriczet, a kamarását látta tenni”, de nehéz fegyverzetben, páncélos lován Trepka udvarmesterrel és másokkal együtt elsüllyedt. A királyné Czettriczet küldte a keresésre; a király testét a vízben találta meg, a levett fegyverzet a teste mellett feküdt, seb nem volt rajta, és szurkos ládában vitték Székesfehérvárra, ahol Boemo október 27-én a templom közepén látta. A kém a csatában elesettek névsorát „Stefano Broderico főkancellártól” kapta (227. hasáb). Részletek: Sanudo-oldal, 5. szakasz.
• Brodarics István (Krakkó, 1528; 320. o.): „Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét, akiről némelyek azt mondták, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben”. Közelében találták meg Trepka András és Aczél István holttestét is. Brodarics az első, aki Cselét megnevezi.

Eltérő halálnemek és a gyilkosság gyanúja. Néhány korai híradás nem fulladásról szól. Morello (szeptember 24., 163. o.) szerint a királyt „a csatában megölték, miután övéi magára hagyták”; egy szeptember 27-i Neue Zeitung szerint „meglőtték őt és a lovát is” (167. o.); Thurzó súlyos csatabeli sebet említ. Névtelen gyanú is felbukkan: Panbon (Partiba) november 2-i levele szerint a király holttestét a vízben találták meg, és „a barátai öltek meg” (199. o.; Sanudo, XLIII 223. hasáb, ahol a levél helye hiányzik: „Bécstől innen 70 mérföldre”); egy bécsi tudósító így ír: „azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette” (221–222. o.). A konkrét vádat (Szapolyai György szúrta le a királyt Dunaszekcsőn) Szerémi György adja, de a vajda vagy testvére iránti gyanú már 1526 szeptemberében és novemberében hallható volt (Sanudo, XLII 753–754: „az erdélyi vajda ölte meg”; XLIII 167: „a vajda testvére ölte meg”); Gyalókay Jenő ezt megcáfolta (1926, 246–254. o.; Örök Mohács, 832–834. o.). Kasza Péter a Szerémi-féle történetről azt írja, hogy „az alapvető probléma” vele, „hogy igazi kortárs forrás fel sem veti a gyilkosságot” (Örök Mohács, 854. o.); a fenti névtelen utalások és Sanudo két híradása ezt az állítást némileg árnyalják (Sanudo-oldal, 8. szakasz).

Mit mond a Sárffy-jelentés? Sárffy Ferenc jelentése nem írja le a halál módját és a vízátkelést, hanem csak a keresést és a megtalálást. A király holttestét kereső Czettricz „ujjával mutatta meg azt a helyet”; ott egy ló tetemét találták a mocsárban, valamint a király fegyvereit (a jelentés nem mondja ki, hogy a ló a királyé volt). Kissé távolabb feküdt Trepka András holtteste, nem messze onnan pedig, egy rév alatt (sub portu) friss sír, amelyből a királyt kiásták. A jelentés szerint a holttesten „nem volt … semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán” (Örök Mohács, 191. o.); a szövegváltozatok a seb leírásában eltérnek (uo., jegyzet).

Hagyomány és forrás. Az újabb összefoglalók az átkelés részleteit – gázló, meredek túlsó part, a lovát visszahúzó páncél – gyakran egyetlen, egybefüggő történetként adják. Ez a kép több rétegből áll. A „meredélyes szakadék” Brodaricsnál (1528) a holttest megtalálásának helye, nem az átkelésé. Istvánffy szerint a király „a gyeplőt húzva hanyatt vágódott, s az iszapos folyócska feneketlen sarába zuhant” (458. o.); Pešina (1677) szerint a király „megpróbált a járhatatlan folyópart magaslatára felhágni”, és a lova hanyattvágódott (490. o.). A legkorábbi leírásokban (Burgio, Weissenfelder, Švihovský) árok, ág vagy folyó szerepel, gázló nem. Az 1526–1528-as beszámolók közül Aczél Istvánt Burgio (utánaugrott, megfulladt) és Brodarics (holtteste a közelben) említi. Hogy a lótetem a király lova volt, azt a jelentés nem mondja; ez Czettricz feltételezett reakciója, amelyet Gyalókay már tényként ír (lásd az udvarról szóló fejezet „A király lovai” szakaszát).

Hol halt meg? A hagyományos válasz a Csele-patak torkolata, Brodarics és Pešina nyomán; Orovicz Viktor ezt az Alsó-malom környékére pontosítja. B. Szabó János (2019) és Varga Szabolcs (2020) szerint a király a Csele melletti, jobb parti ártér egy „fokában” vagy halastavában fulladt meg, a Duna átkelését Varga kifejezetten kizárja. Pap Norbert, Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor (2020) szerint viszont a király átkelt a Duna keskeny nyugati mellékágán, és annak keleti partján, egy zátony mögötti iszapos mélyedésben fulladt meg; B. Szabó János és Máté Gábor ezt a „Szakadék-Duna” szélességének és korának vitatásával bírálta (Történelmi Szemle 2020/1, 57–71., 73–109., 189–202. o.). A honlap külön oldala (A halál helyszíne) mindhárom olvasatot kifejti és összeveti; egyik sem bizonyított, az eldöntéshez terepi (rétegtani) vizsgálat kellene.

A holttest felkutatása. Mária királyné szeptember végén Czettricz Ulrichot küldte ki a holttest felkutatására. Farkas Gábor Farkas szerint a keresés a török sereg távozása (legkésőbb október 12.) előtt nem lehetett biztonságos (Örök Mohács, 851. o.). Sárffy Ferenc győri püspöki udvarbíró (provisor) tizenkét lovast adott Czettricz mellé, és személyesen is elkísérte. A megtalálás október közepén történt (Pap–Gyenizse–Kitanics–Szalai 2020, 73. o.); Sárffy jelentése október 19-én kelt, és már a Székesfehérvárra érkezést is leírja. A holttestet a jobb lábán lévő jelről és a fogain látott jegyekről azonosították; a testet Székesfehérvárra szállították, és november 9-én, pénteken, két nappal Szapolyai János november 11-i koronázása előtt, a királyi bazilikában temették el. A velencei kém, Antonio Boemo október 27-én, Budáról indulva már a székesfehérvári templom közepén, letétben látta a koporsót; Partiba november 2-i levele szerint a holttestet „15 napja” találták meg (Sanudo, XLIII 228 és 223).

A megtalálás körülményeit Sárffy Brodarics István kancellárnak írt, 1526. október 19-én (pénteken) kelt jelentése írja le. A levél két ágon, hat szövegtanúban maradt fenn: az eredetileg Brodaricshoz jutott varsói másolata és kiadása, valamint a sziléziai ág (a Holstein-krónika lipcsei kézirata, a családtörténet közlése, Sommersberg és Pray), ami feltehetően Czettricz saját példánya lehetett. A szövegek összevetését és a helyszínre vonatkozó bizonyítékokat a honlap külön oldalai tárgyalják: A Sárffy-levél, Czettricz Ulrich és A halál helyszíne.

A temetés napját Szapolyai János Székesfehérvárról írott, november 11-i levele adja meg: a királyt „Szent Márton püspök és hitvalló ünnepe előtti pénteken … ősei sírboltjában helyeztük el” (Örök Mohács, 200. o.). A Knauz-krónika szerint Szapolyai „a királyné akarata ellenére” temette el Lajost. A király pecsétgyűrűjét Horváth Márton szerezte vissza jobbágyoktól, és Mária a tanácsosok jelenlétében szétvágatta (részletesen: Gyűrűk-lap; Báthori István nádor pozsonyi oklevele, „Keresztelő Szent János születésének ünnepén”, 1527. június 24.; Farkas 2001-es cikke egy helyen június 4-ét ír, de a keltezés a június 24-i ünnepet adja). Farkas Gábor Farkas szerint a hely lakói „1527 nyaráig becsületesen megőrizték Lajos király pecsétgyűrűjét (ruházatával együtt) és visszaszolgáltatták”, és az 1527-ben visszaszolgáltatott gyűrű a királyi pecsétgyűrű volt, nem az, amelyet Czettricz Boemo szerint az ujjról lehúzott; a pecsétgyűrűt Sárffyék 1526 októberében nem találták meg (Magyar Könyvszemle 131 [2015] 4, 385., 388. o.; a gyűrűről Prokopp Gyula: II. Lajos pecsétgyűrűje, Vigilia 1967, 527–530. o.). Egy másik, „S(igillum) Ludovici Regis” feliratú aranygyűrű a 19. században Jankovich gyűjteményéből Andrássy Manó birtokába került, az 1876-os kiállításon szerepelt, azóta nyoma veszett; Andrássy két gyűrűvel magyarázta a dolgot, Farkas elveti, mert a pecsét képe nem egyezik Lajos okleveleinek pecsétjével (Magyar Könyvszemle 117 [2001] 1, 33–66.). 1527 őszén Ferdinánd Mária és Anna jelenlétében újratemettette a testet Fehérvárott (Örök Mohács, 9., 344., 394. o.). Mária 1555-ös végrendeletében emlékezett meg arról az aranyszívről, „melyet ő is élte végéig viselt”, és a szív és a lánc beolvasztását rendelte el (Gyűrűk-lap).

A vita. Nemes István és Tolvaj Balázs (2014), majd Botlik Richárddal közösen (2016) kétségbe vonták az 1526-os azonosítást: szerintük a hetek óta a mocsárban fekvő holttestet a fogak és a láb jegyei alapján nem lehetett felismerni (Örök Mohács, 849–851., 861–863. o.). Farkas Gábor Farkas (2015; Örök Mohács, 851–852. o.), Kasza Péter (2015; uo. 853–855. o.) és Szebelédi Zsolt (2015; uo. 855–857. o.) cáfolta ezt. Érveik között szerepel Czettricz udvari helyzete (aki naponta láthatta a királyt), a „jegyek” közismert volta és a Sárffy-levél filológiai olvasata. Kasza összegzése: „Lajos király valószínűleg úgy és ott halt meg, ahogy Czetricz előadta” (Örök Mohács, 854. o.). Botlik Richárd szerint a ló és a fegyverek megtalálása nem bizonyítja, hogy a halál ott következett be (Botlik, 33. o.). Botlik 2026-os „színjáték”-elméletét és a vele szembeni érveket a holttest-oldal vitaszakasza tárgyalja (a westminsteri levelet a Wolsey-levél oldala, a holttest állapotát a holttest-oldal). A megtalálás, az azonosítás és a temetés forrásait és vitáit összefoglalja: II. Lajos holtteste: megtalálás, azonosítás, temetés.

A király halálával a Jagelló-ház magyar ága kihalt. Az utódlás kérdésében a rendek megoszlottak: 1526. november 11-én Szapolyai Jánost koronázták meg, december 17-én Pozsonyban Habsburg Ferdinándot választották királlyá. A cseh rendek már október 23-án Ferdinándot választották. A kettős királyválasztással kezdődött az a folyamat, amely az ország három részre szakadásához vezetett.

A székesfehérvári királysírokat a törökök feldúlták és szétszórták, ma egy csontgyűjteményben vannak a különböző ásatásokon megtalált csontok maradványai. Genetikai vizsgálathoz Lajos testvérének Annának a hamvai (Prága) és a lengyel Jagellók DNS vizsgálatai lennének szükségesek.

II. Lajos emlékezete

Emlékhelyek. A halál helyét a Csele-patakhoz kötő hagyomány a 18. században szilárdult meg: 1797-ben egy régebbi emlékoszlop alsó márványkövét még látták a helyen (Péteri Takáts József), a mai emlékmű pedig 1897-ben Turcsányi Soma 1860-as évekbeli oszlopának újjáépítéseként készült (Pap et al. 2020, 94–95, 102; Papp 2022, 397–400.). A helyszín vitájáról: A halál helyszíne.

Irodalmi emlékezet. Péteri Takáts József 1797 augusztusában Mohács vidékén hexameteres elégiát írt, amelyben a csata a Csele-patakhoz ér: „Míg, te szerencsétlen Cselye! barna vizedhez elérvén, / Drága királya hideg tetemit megölelte utolján.” Az Örök Mohács szerkesztői jegyzete szerint Takáts az elégiát alig egynapos mohácsi tartózkodása alatt írta, és ez Kisfaludy Károly Mohács (1824) című költeményének forrása (571–574., 579–581. o.); az állítás a kötet szerkesztőitől származik. Kisfaludy versében Lajos „sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt” vergődik, „aranyos pánczélja fakó lesz”, és „összuzott testét hab fedi s barna iszap”. Kisfaludy sorai Turcsányi Soma obeliszkjének emléktábláján is szerepeltek, nem szó szerinti idézetként, alattuk a Cselére mutató kézzel (Papp 2022, 401.; A halál helyszíne). Pázmándi Horvát Endre Zirtz emlékezete (1814) szintén megnevezi a helyet: „átkozza Tselét, hol meg szűnt élni Királyunk” (Örök Mohács, 575. o.). A halál helyének a Cselével való összekapcsolása tehát a 18. század végi, 19. század eleji költészetben is rögzült.

A cseh emlékezet: Furch verse

Vincenc Furch (1817–1864) cseh költő Den svatého Rufa („Szent Rufus napja”) című verse (Básně 2, 1844) három olyan csatát fűz egybe, amelyben cseh király esett el: Přemysl Ottokár hadjáratát a Morvamezőn (1278), a vak János király halálát Crécynél (1346) és II. Lajos halálát Mohácsnál (1526). A költő mindhárom csatát Szent Rufus napjára teszi. Ez az első kettőnél egyezik a történeti dátummal (mindkét csata augusztus 26-án volt), Mohács viszont augusztus 29-én zajlott, vagyis a vers a dátumot a minta kedvéért igazítja. A Mohácsról szóló harmadik rész a két sereg összecsapását, a keresztény sereg áttekinthető, utánpótlást nem váró táborát és Lajos halálát festi; Lajost a magyarok és a csehek királyaként nevezi meg. A vers a cseh nemzeti emlékezet 19. századi felfogását mutatja: Lajos a cseh királyok sorában áll, akik a csatatéren estek el. A szöveg digitalizált kiadása: ceska-poezie.cz.

A budai zsákmány: szobrok, gyertyatartók, sisak

Szulejmán 1526 szeptemberében, Buda elfoglalása után, műkincseket vitt Konstantinápolyba. Három tárgycsoport köthető a Jagelló-udvarhoz és a későbbi emlékezethez: a királyi palota előudvarának bronzszobrai, két gyertyatartó a Hagia Sophiában, és egy II. Lajos számára készített tornasisak. Az első kettőről török és nyugati elbeszélő források szólnak; a sisakról csak gyűjteményi adat van.

A bronzszobrok. Paolo Giovio (Historiae sui temporis, 1551) így írja le a szobrokat: Szulejmán „három régi ércszobrot felpakolt, amelyeket még a jeles és jó ízlésű Corvin Mátyás király állíttatott fel az udvarban”; ezek a husángtartó Herkulest, a kitarázó Apollót és a tegezes Dianát ábrázolták, és Szulejmán a magyarországi győzelem emlékműveként a bizánci hippodromban helyezte el őket. Giovio három nagy ágyút és néhány hornyolt bronzoszlopot is említ (Örök Mohács, 385–386. o., Szebelédi Zsolt fordítása). Ugyanezt a hírt adja Doglioni (1595; Örök Mohács, 441. o.), Lazzari (1669; uo. 484–485. o.) és Sagredo műve nyomán a Neu-eröffnete Ottomanische Pforte 1694-es német kiadása is („drey überaus künstliche Statuen von Metall, Apollinis, Dianae und Herculis”, III. könyv, 121. o.). Pecsevi (1648 előtt) a várkapu külső oldalán álló három bronzalakról ír, amelyeket hajón Isztambulba szállítottak, és az At-mejdanin (a hippodromon) egy-egy kőemelvényre állítottak (Örök Mohács, 471. o.). Az Örök Mohács szerkesztői jegyzete szerint a budai palota előudvarában három életnagyságú vagy annál nagyobb bronzszobor állt (Herkules és a két kapuőrző vitéz); az 1526-ban elhurcoltak közül néhányat – talán Herkulest és a két vitézt – Ibrahim pasa állíttatta fel a hippodromban, 1536-ban pedig elpusztították őket; a későbbi forrásokban Herkules mellé társított Diána és Apolló a jegyzet szerint téves azonosítás (198. o., 5. jegyzet).

A gyertyatartók. Pecsevi a szobrok után ezt írja: „Két nagy, művészi kivitelű, aranyozott gyertyatartót is a fővárosba küldtek, ezek jelenleg is az Aja Szófia nemes dzsámijába, az imafülke két oldalára vannak állítva, s rájuk van írva [elhozataluk] dátuma” (Örök Mohács, 471. o.). Pecsevi nem mondja meg, hogy a gyertyatartók melyik budai épületből származtak, és II. Lajost sem említi. A népszerű ismertetőkben szereplő hagyomány szerint Szulejmán a budai Szűz Mária-templomból (a Nagyboldogasszony-, a mai Mátyás-templomból) vitte el őket, és Isztambulban a mihráb mellé állíttatta; egy ismertető szerint olasz módra, de Magyarországon készültek. Ez az állítás forrásmegjelölés nélkül szerepel, Pecsevi szövege nem támasztja alá. A gyertyatartók készítési idejéről és előző tulajdonosáról forrásmegjelöléssel ellátott adat nem ismert; hogy II. Lajoshoz köthetők volnának, nem igazolt. A mihráb körül több gyertyatartópár áll; hogy pontosan melyik a budai, a hivatkozott ismertetők nem részletezik.

A tornasisak. A New York-i Metropolitan Museum (29.153.1) egy tornasisakot őriz (Rennhut), amelyet a múzeum II. Lajos számára készültnek ír le, Kolman Helmschmid augsburgi mesternek tulajdonít, és 1525 körülre datál. A sisak az éles lándzsákkal vívott lovas torna, a Scharfrennen számára készült. Díszítésében feltűnő helyen áll az összefont L és M monogram, amelyet a múzeum II. Lajosra és felesége, Habsburg Mária nevére (Ludovicus, Maria) old fel. A Met szerint a sisak az egykori isztambuli császári fegyvertár gyűjteményéből került elő, és a törökök „feltehetően” 1526 és 1529 között zsákmányolták, amikor Kelet-Európa nagy részét elfoglalták; hol és mikor jutott a törökök kezére, azt a gyűjteményi adat nem mondja meg. A múzeum adatai szerint a sisak az isztambuli Hagia Eirene (Aya İrini) fegyvertárából 1920-ban Bashford Dean gyűjteményébe került, innen jutott a múzeumba (1929). Papp Júlia szerint a sisak ornamentikája Daniel Hopfer mintái nyomán készült; Dean a monogramot először tévesen Szász Móricra olvasta (Papp 2022, 284–285. o.).

Idővonal

A dátumok a korabeli Julianus-naptár szerint.

Források és irodalom

Az idézetek és oldalszámok a felsorolt kiadványok szövegén alapulnak; ahol az adat csak másodlagos összefoglalóra épül, azt a tétel jelzi. Az „ÖM” az Örök Mohács kötetet jelöli.

Az udvar és a király élete: alapművek

• Fógel József: II. Lajos udvartartása 1516–1526. Budapest, Hornyánszky Viktor, 1917. (A szövegben: Fógel.)
• Fógel József: II. Ulászló udvartartása (1490–1516). Budapest, 1913. (A szövegben: Fógel, II. Ulászló udvartartása.)
• Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Történeti rajz. Budapest, Franklin-Társulat, 1878. (A szövegben: Fraknói; a lapszámok erre a könyvre vonatkoznak.)
• Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Budapesti Szemle 1876. (1. közlemény: 10. köt. [19. sz.], 128–143. o.; 2. és utolsó közlemény: 390–416. o. – a REAL-MTAK adatai szerint; a szövegben nem idézzük.)
• Fraknói Vilmos (kiad.): II. Lajos király számadási könyve 1525. január 12. – július 16. Magyar Történelmi Tár 22 (1877), 47–236.

Forráskiadások és fordítások

• B. Szabó János – Farkas Gábor Farkas (szerk.): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. (Mohács 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet.) Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. (A szövegben: Örök Mohács. Kortárs és későbbi elbeszélő források magyar fordításban: Burgio pápai követ jelentései, Brodarics István: Igaz történet, Sárffy Ferenc jelentése, Szapolyai János levele, Dubravius, Istvánffy Miklós, Velius, Jan Tomáš Pešina: Mars Moravicus [Prága, 1677], a Habsburg-ház dicsőségtükre – a szövegben idézett oldalszámokkal. A halál körüli vita szemelvényei: Gyalókay 832–834., Nemes–Tolvaj 849–851., Farkas 851–852., Kasza 853–855., Szebelédi 855–857., Botlik–Nemes–Tolvaj 861–863. o.; Szendrey 866–867., 877. o.)
• Farkas Gábor Farkas – Szebelédi Zsolt – Varga Bernadett (szerk.): „Nekünk mégis Mohács kell…”: II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Budapest, MTA BTK – OSZK, 2016. (A szövegben: Nekünk. A szövegben idézett kortárs levelek – Hackett, Thurzó, Wallop, Köln, Szapolyai, Cuspinianus és a cseh históriás ének – a 185–205. oldalakon olvashatók.)
• I Diarii di Marino Sanuto XLI–XLIII. Venezia, 1894–1895 (Burgio levele XLII 637–639; Boemo XLIII 225–228). Összefoglalás és hasábszámok: Marino Sanudo naplói és II. Lajos halála.
• B. Szabó János (szerk.): Mohács. Budapest, Osiris, 2006. (Nemzet és Emlékezet.) (A szövegben: Mohács, 2006.)
• Prudencio de Sandoval: Historia de la vida y hechos del emperador Carlos V. 1604. (A „mohácsi levél” magyar fordítása: Mohács, 2006, 451–453.; ÖM 541–543. o.)
• Kasza Péter (szerk.): Caspar Ursinus Velius: Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról. Budapest, BTK – OSZK, 2020. (A szövegben: Velius-kötet.)

A király halála, a holttest és a Mohács-vita

• C. Tóth Norbert: II. Lajos király utolsó útja. In: Nagy-L. István – Vizi László Tamás (szerk.): „Nem ünnepelni jöttünk, hanem a kegyelet adóját leróni…” (Hereditas Civitatis Albae Regiae 1.) Székesfehérvár, Civitas Regia 2038 Nonprofit Kft., 2026, 93–116. (A szövegben: C. Tóth 2026.)
• Pap Norbert – Gyenizse Péter – Kitanics Máté – Szalai Gábor: II. Lajos halálának helye. Történelmi Szemle 62 (2020) 1, 73–109.
• B. Szabó János: A legnépszerűbb „Mohács-hoax”: Szapolyai vajda „késéséről”. In: Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben. (Századok Könyvek 6.) Budapest, 2022, 65–72. o. A tanulmány forrása: Neumann Tibor (közr.): A Szapolyai család oklevéltára I. Levelek és oklevelek (1458–1526). Budapest, 2012 (a szöveg szerint a mozgósítási levelek 2019-es közlése).
• Gyalókay Jenő: A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. In: Mohácsi emlékkönyv 1526. Budapest, 1926, 193–276. (A király halálának híreiről: 246–254. o.; részlet: ÖM 832–834.)
• Nemes István – Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása. Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. Orvosi Hetilap 155 (2014), 475–480.
• Botlik Richárd – Nemes István – Tolvaj Balázs: Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (1506–1526) holttestének azonosításával kapcsolatban. Orvostörténeti Közlemények 62 (2016) 234–237. sz., 5–21.
• Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála I–II. Magyar Könyvszemle 116 (2000) 4, 443–463.; 117 (2001) 1, 33–66.
• Farkas Gábor Farkas: Új kérdések II. Lajos rejtélyes halálával és temetésével kapcsolatban. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 381–396.
• Kasza Péter: Holttest a patakban. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 397–412.
• Szebelédi Zsolt: Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. A Sárffy-jelentés értelmezésének nehézségei filológus szemmel. Magyar Könyvszemle 131 (2015) 4, 413–424.
• Botlik Richárd: Egy könyv ürügyén – II. Lajos király halálának körülményeiről. Gondolatok a Sárffy-jelentés margójára. In: Illik Péter (szerk.): Különvélemény: A mainstream magyar történelem határán. Budapest, Unicus Műhely, 2017, 11–50.
• Orovicz Viktor: II. Lajos király halálának rekonstrukciója egy 2023-ban előkerült 16. századi forrás alapján. (Dolgozat, 29 oldal, kelt: 2023. március 27. Botlik „Orovicz 2023, 183–188.” hivatkozása más terjedelmű, nyomtatott közlésre utal; annak helye nem azonosított.)
• Hugo von Czettritz und Neuhaus: Geschichte des Geschlechts von Czettritz und Neuhaus. Görlitz, 1907–1911. (A szövegben: Czettritz 1907.)
• Szendrey Zsigmond: Mohács a magyar folkloreban. Ethnographia (Népélet) 34–35 (1923–1924), 11–14. (Idézve: ÖM 866–867., 877. o.)

Az udvar emberei, a király lovai; további irodalom

• Csiba Balázs: A Jagelló-királyok szolgálatában. Erdőskereki Acél István élete. In: Neumann Tibor (szerk.): „Királyi házunk népe”. Királyi és királynéi udvartartás a középkor végén. (Magyar Történelmi Emlékek, Értekezések.) Budapest, HUN-REN BTK Történettudományi Intézet, 2024, 655–681. (A szövegben: Csiba 2024.)
• B. Szabó János – Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában. 2. bőv. kiad. Budapest, BTK, 2022.

Angol nyelvű kézikönyvek

• Parry 1990: V. J. Parry, The Ottoman empire, 1520–1566, in: The New Cambridge Modern History, vol. II: The Reformation 1520–1559, szerk. G. R. Elton, 2. kiad., Cambridge, Cambridge University Press, 1990, 570–594 (a mohácsi hadjárat: 572–574).
• Hale 1990: J. R. Hale, Armies, navies and the art of war, uo., 540–569 (Mohács: 557).
• Betts 1990: R. R. Betts, Poland, Bohemia and Hungary, uo., 198–222 (Mohács és következményei: 208–209).
• Irwin 1995: Robert Irwin, Islam and the Crusades, 1096–1699, in: The Oxford Illustrated History of the Crusades, szerk. Jonathan Riley-Smith, Oxford, Oxford University Press, 1995, 217–259 (Mohács: 256).
• Housley 1995: Norman Housley, The Crusading Movement, 1274–1700, uo., 260–293 (Nándorfehérvár, V. Károly, Erasmus: 286, 287, 290).
• Bak 1998: János Bak, Hungary: crown and estates, in: The New Cambridge Medieval History, vol. VII: c. 1415–c. 1500, szerk. Christopher Allmand, Cambridge, Cambridge University Press, 1998, 707–727 (1521 és Mohács: 726).

II. Lajos emlékezete (Furch verse; a budai zsákmány; a gyertyatartókról szóló népszerű ismertetők forrásmegjelölés nélkül)

• Furch, Vincenc: Den svatého Rufa. In: Básně 2, 1844 (a ceska-poezie.cz adatai szerint; a nyomtatott kiadás adatai nem ellenőrzöttek).
• Papp Júlia: A mohácsi csata és II. Lajos a 16–19. századi képzőművészetben. MTA doktori értekezés. Budapest, 2022 (a halálhely emlékezetéről: 367–400. o.; a tornasisakról: 284–285., a budai zsákmányról: 356. o.).
• Rycaut, Paul – Sagredo, Giovanni: Die Neu-eröffnete Ottomannische Pforte, Bd. 1. Augsburg, 1694, III. könyv, 121. o. (Universitätsbibliothek Heidelberg: rycaut1694bd1/0299).
• Jousting Sallet (Rennhut) Made for Louis II (1506–1526), King of Hungary and Bohemia. The Metropolitan Museum of Art, 29.153.1: metmuseum.org.
• The Renaissance bronze candlesticks in Hagia Sophia. Hungarian Ottoman Wars.
• Budin şamdanları. Ayşe Bayvas.
• Hagia Sophia: Altar / Mihrab.

A koraszülés, a „disznóinkubátor” és Wass János (a Groák-cikk kivételével másodlagos forrásokra támaszkodó rész)

• Groák Lajos: Egy király születése. A frissen leölt sertések bendőjében nevelt II. Lajos (Krúdy „Mohács” című regényének orvostörténeti vonatkozásai). Online: c3.hu/~iris/00-1/groak.htm.
• Orovicz Viktor: Kutatási javaslat II. Lajos király maradványainak azonosítására. (Előadásszöveg, 2023. december 4.; a közlés helye nem ismert.) Ebből való a Wass Angelitáról szóló állítás; forrást nem ad hozzá.
• Takáts Sándor: II. Lajos király természetes fia. Századok 1903, 183–185. (Az angol Wikipédia hivatkozása nyomán, másodkézből idézve.)
• Kubinyi András: Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban. Utódok, örökösök, fattyúk. História 21 (1999), 20–22. (Az angol Wikipédia hivatkozása nyomán, másodkézből idézve.)

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon: A Sárffy-levél, Czettricz Ulrich, A halál helyszíne, A halál mozzanatai a forrásokban.